ÉS AKKOR 2. A fiatal celeb

Az Állampolgár voltam D-n címmel megjelent tanácsülési riportom után hirtelen ismertté váltam. Sorra próbálkoztak az újságírók hasonló írásokkal, sokak öntudatos állampolgárokká váltak, és járkáltak a különböző szervezetek nyilvánosnak nevezett üléseire. Lobogtatták a Mozgó Világot. Divatot teremtettem. Szolnoktól Győrig jelentek meg az állampolgári büszkeséget bemutatni akaró fogalmazások. Czakó Gábor szerkesztő úrtól új feladatot kaptam, az Úttörő zsebkönyvről kellett írnom. Miközben ezzel bíbelődtem, táviratot hozott a postás. „Sürgősen keressen meg a Magyar Rádióban, fontos műsorérdek. Friderikusz Sándor.” Mi a fenét akarhat, meg ki ez az ember, spekuláltam, de azért bementem a Bródy Sándor utcába. Erős portaszolgálat volt, nem lehetett csak úgy mozogni, a meghívó félnek ki kellett értem jönni. Ott állt előttem egy sima arcú fiatalember, bemutatkozott, örvendek, mondtam, parancsolj, tolt maga elé, üljünk le itt, a Pagodában. Tudod, nagy szükségünk van az ilyen bátor fiatalokra, mint amilyen te vagy, megreformáljuk a tájékoztatást, nincs több mellébeszélés, vonalasság, új szelek fújnak. Csak néztem. Tudod, az a tanácsi riportod mindenkinek tetszett, sok ehhez hasonlót szeretnék látni a műsoromban, azaz, hallani, hiszen rádiós vagyok. Mit akarsz? – kérdeztem. Valami hasonlóan bátor felvételt. De mégis mit? – folytattam, a fiatalember körülnézett, nem segített neki senki, végül a térdére csapott, most lesz augusztus 20-a, csinálj néhány interjút a hozzád hasonlóan bátor ismerőseiddel. Pár perc türelmedet kérem még, integetett, ha igent mondasz, kapsz egy riportermagnót. Jó – bólintottam, és később kisétáltam a Rádióból, vállamon ott himbálózott a magnó.

Melocco Miklós volt az első interjúalanyom. Vele senkinek nincs nehéz dolga, nyomdakészen fogalmaz, minden mondata újabb és újabb izgalmakat hoz, elmondta rendesen, hogy neki mit jelent Szent István ünnepe. Nem szidta nagyon a kommunistákat. A másik választottam Hell István költő volt. Vele már bonyolultabb volt a helyzet, mindketten erősen tartottunk az esetleg bennünket is megfigyelő titkosrendőrségtől. Magnós beszélgetésünk egy faluszéli kukoricásba bújva, a földön ülve készült el. Kifogástalan, tiszta és határozott mondatai voltak neki is az ünnepről. Riga mopedemmel bemotoroztam Pestre. Az előzőleg megbeszélt időben jelentkeztem a rádió portáján. Friderikusz ismét elém jött, a Pagodában belehallgatott a magnóba, kivette a kazettát, remek, intett, augusztus 18-án este hatkor leadjuk. Hallgasd a Kossuth rádiót. De ezt már elmentében kiáltotta, nagyon sietett.

Ott ültünk a megadott időben a Szokol rádió fölött hárman, Melocco, Hell és én. Elkezdődött a műsor, volt abban mindenféle, csak éppen az nem, amit mi készítettünk. Kimaradtunk, néztünk egymásra, nem voltam különösebben mérges vagy csalódott. Vissza kell adnom a magnót, kattogott az agyam. Aztán kétszer bemotoroztam a Rádióba, az első alkalommal a portáról felhívattam Friderikuszt, mondtam neki, visszahoztam a magnót. Ülj le a Pagodában, nemsokára jövök, mondta, bementem, fél óráig ücsörögtem ott, nem jött. Hazamentem. Egy hét múlva újra a Rádió portáján voltam, ekkor már elérhetetlennek mondták, én meg ott hagytam a portán a hangfelvevő szerkezetet. Azóta sem tudom, hogy mi volt ez a mutatvány a későbbi főcelebtől. Igazából nem is érdekel.