Kultúra
Szimulákrumok és dezorientáció
Várady Róbert kiállítása a Várfok Galériában
Míg művész- és mostani kiállítótársa, Herman Levente jórészt a gyermekkorának redukált képi világából indul ki, addig az 1950-ben született Várady Róbert művészetében tehát fontos szerepet kap a filozófia, no és a természettudományos érdeklődés is. A Bizonytalansági állandó című, az utóbbi két esztendő „termését” bemutató tárlat nagy precizitással megfestett, egy légtérben tartózkodó emberalakjai mindenek előtt világba vetettségünket, elveszettségünket akarják megmutatni.
Ha többen is vannak, az interakció halvány jeleit sem tudjuk általában felfedezni köztük. Ráadásul inkább tulajdonságok nélküli embereknek tűnnek, holott tudjuk, mindegyik figura modell után készült. Ezek a modellek pedig vagy Várady Róbert környezetéből, ismerősi, baráti köréből kerülnek ki, vagy pedig olyan fotók alapján készülnek el, amiket a festő keresett és talált meg valahol. Tehát köztünk élő emberek, akár mi is modelljei lehetnénk Váradynak.
Olyan köztünk élő emberek, akiknek biztosan van saját mikrokozmoszuk, de elveszettnek tűnnek. Nem képesek megfelelni az elvárásoknak, de létezniük kell egy olyan környezetben, amely óhatatlanul hatással van rájuk, amit nem tudnak figyelmen kívül hagyni. Várady festményein ez a környezet, a figurák háttere többnyire egy homogén, imaginárius tér, amiben néhány apró, nem oda illő, azonosíthatatlan momentum jelzi csak, hogy itt valami nincs rendben.
„Mindig van a levegőben valami”, ahogy az egyik most kiállított képének a címe is tudatosítja. Ez a valami, ha szó szerit értjük, akkor akár lehet a Covid–19 is, tehát egy-egy aktuális vírus. Metafizikus értelemben pedig a képcím az emberben lakó állandó félelmet és bizonytalanságot sugallja. Várady legutóbbi, a Várfok Galériában megrendezett kiállításának Az érzékelés viszonylagossága címet adta (míg ugyanebben az esztendőben, a Műcsarnokban A látszatok valósága címen állított ki), tehát elmondhatjuk, hogy nem sok minden változott törekvéseit, világlátását tekintve.
Talán csak a bizonytalanság intenzitása fokozódott, amit meg is érthetünk az utóbbi esztendők történéseit tekintve. Jean Baudrillard (1929–2007) francia szociológus és filozófus szimulákrumai, a valóságot elrejtő, a helyére lépő megfoghatatlan itt van velünk. Ezekben a szimulákrumokban a való és a képzelt dolgok összekeverednek, mi pedig hatásukra utat tévesztünk, elveszünk a körülöttünk lévő, egyre nagyobb „zajban”.
„A dolgok áttekinthetetlensége”, ez egy másik kép címe, és valóban, Várady is érzi: egyre áttekinthetetlenebbé válik világunk. A festményen lévő fiatal, szemüveges figura, amolyan „értelmiségiféle” riadtan tekint oldalra, miközben az ismert, homogén háttérben örvénylő formák veszik körül, az osztott kép bal oldalán pedig egy Möbius-szalagokból felépülő, kibogozhatatlan valamit látunk. A tájékozódásunkat pedig a kiállításon is idézett Peter Sloterdijk, német kortárs filozófus fogalma, a „dezorientáció”, az irányvesztettség sem segíti. Mert a dolgok és a viszonyok egyre átláthatatlanabb szövevénye kerül elénk, ami pedig elbizonytalanít, kételyeket ébreszt bennünk.
Afelől viszont ne legyen kétségünk, hogy Várady – akinek 1975 és 1980 között Kokas Ignác is volt a mestere a képzőn – azon kortárs képzőművészek közé tartozik, akikre jó odafigyelni. Nem véletlenül kapott 2002-ben Munkácsy-díjat, és állíthatott ki tavaly Stuttgartban. Nem véletlenül már vagy húsz esztendeje a Várfok művésze, ahol 1996-ban volt az első kiállítása. Várady aztán mindig, most is csak kérdéseket tesz fel, a válaszokat nekünk kellene ezekre megtalálni.
