Kultúra
Az építészetet kulturális kérdéssé kell tenni!
Interjú Erhardt Gábor építésszel, a Tokaj – A borvidék építészete című album egyik szerzőjével
– Kinek és milyen céllal készült a Tokaj – A borvidék építészete című, fényképekkel és alaprajzokkal gazdagon illusztrált kiadvány?
– Salamin Ferenc kollégámmal, a régióban évtizedek óta dolgozó építész tervezőkként régóta gondolkodtunk azon, hogy jó lenne bemutatni a munkáinkat, illetve szeretett borvidékünk értékeit, fejlődését. Nem kisebb becsvággyal álltunk neki a könyv összeállításának, mint hogy egy olyan építészeti album kerüljön ki a kezeink közül, amely bár elsősorban a laikusoknak szól, emellett szakmai szempontból is releváns információkat nyújt. A könyv gerincét 78 épület, épületfelújítás színes képanyaga adja, rövid ismertető szövegekkel, no és a megértéshez szükséges illusztrációkkal. Ez a széles betekintésre lehetőséget adó anyag, elsősorban a laikusoknak szól és ezért hangulatképekkel teli oldalpárok lazítják. Ezek az oldalpárok olyan klasszikus témákat járnak körül, mint az ajtók, ablakok, tetők, kémények, ereszek és pincelejárók.
– És mennyiben szól a szakmának a kötet?
– A könyv tematikai ívét nyolc, általam írt tanulmány képezi, amely bemutatja a borvidék történetét, építészeti karakterét a településszerkezettől, a főbb épülettípusokig, úgymint a lakóházak, kúriák, templomok, gazdasági épületek. Egy-egy tanulmány szól a külterületi építkezésről, illetve a tájhasználatról is. Természetesen nem tudományos mélységű disszertációk ezek, hanem inkább egyfajta beavató esszék, amelyek az érdeklődőket igyekeznek elindítani a borvidék és néhol általánosan a Kárpát-medence épített örökségének minél mélyebb megismerése felé.
– Ezen esszék témái lezártan a múltról, az örökségről szólnak, vagy szó esik a jövőről is?
– Az utolsó tanulmányban igyekeztem összefoglalni mindazt, amit a régió építészetéről, avagy a regionalista építészetről gondolok. Meggyőződésem, hogy a magyar vidék fejlesztése elképzelhetetlen az erről való gondolkodás nélkül. Ráadásul ezzel, még ha kimondatlanul is, de olyan megkerülhetetlen alkotók foglalkoztak előttünk, mint Kós Károly, Makovecz Imre vagy akár Hamvas Béla. Fontos, jövőbe mutató kérdés számomra a hagyaték és a hagyomány különválasztása. Ez a könyv úgy szól a kézzelfogható, ha úgy tetszik katalogizálható, múzeumokban bemutatható hagyatékról, örökségről, hogy közben igyekszik megmutatni az utat a hagyomány életben tartására vagy állandó megújítására is.
– Miben is rejlik a tokaji borvidék kitüntetett szerepe? Miért éppen erről a régióról szól ez a könyv?
– Egyrészt ez egy személyes adottság, hiszen Salamin Ferenc szerkesztőtársam és én magam is ezen a területen dolgozunk tervező építészként, illetve főépítészként. Így magától adódik, hogy kutatási projektjeink, publikációink, sőt oktatói tevékenységünk is erre a területre fókuszál. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy ahogy a tokaji bor, azaz az aszú különleges, nemes a magyar borok között, ugyanez elmondható a borvidék épített örökségére is.
– Vajon mi is eme nemesség?
– Úgy szoktam mondani, hogy itt szinte minden épülethez úgy kell viszonyulni, mintha műemlék volna. És valóban, nagyon sok meglepetés ér bennünket a tervezési munka során, ahogy egyre jobban megismerünk egy-egy épületet. Az egy dolog, hogy egy reprezentatív kúriában szervesen beépülve megtalálható a Kárpát-medencei építészet egyik alapeleme a háromosztatú lakóépület helyiségcsoportja, ugyanakkor néha a legegyszerűbbnek tűnő épületekben is olyan érdekesen rétegződnek egymásra az évszázadok építési tettei, hogy szinte mesélnek a házak. Ráadásul ezek a rétegek hihetetlenül érdekes kifelé mutató kulturális hatásokat, kapcsolatokat mutatnak a településszerkezettől az utcaképen át a részletmegoldásokig. Ez nagyrészt az úgynevezett bebíróknak köszönhető, akik reprezentatív beruházásokat valósítottak itt meg már háromszáz évvel ezelőtt is, hozva a saját kulturális mintáikat, értékrendjüket.
– Miben más itt a tokaji borvidéken az építészeti munka menete?
– Ahogy mondtam, szinte műemlékes alapossággal kell megismerni az épületeket. Ez egyrészt már a felmérésnél különleges gyakorlati tudást igényel, hogy a sok, utólagosan rárakódott réteget meg tudjuk különböztetni a korábbi míves elemektől. A második lépés, hogy az így megismert épületet be kell tudnunk illeszteni a tokaj-hegyaljai épített örökség egészébe, azaz fel kell ismernünk, hogy mi az, ami általános egy épületben, mondjuk úgy, hogy a Kárpát-medencei örökség szerves része. És mi az, ami a hihetetlenül összetett tokaj-hegyaljai kulturális egymásra hatások következménye.
– Szerzőtársával, Salamin Ferenccel többször is együtt dolgoztak épületek, épületfelújítások tervezésén. Nézzük meg most a golopi Vay-kastély felújításának rövid történetét.
– A golopi, úgynevezett régi Vay-kastély története egyszerre tragikus és felemelő. Nekünk szerencsére a felemelő része jutott. A műemléki épület, illetve annak maradványa jelképes összegért jutott az önkormányzattól egy magántulajdonoshoz, természetesen felújítási kötelezettséggel. A ház a szó szoros értelmében halálra lett kutatva az évtizedek során. Több, meglehetősen komoly kutatási dokumentáció és hasznosítási terv készült az épületről, viszont teljesen „kibelezve” érte meg a kétezres évek elejét. A mi feladatunk az volt, hogy annyit mutassunk meg az épület legkorábbi ismert korszakából, amennyit csak lehet, és mind a külsőben, mind a belsőben egy reális képet adjunk a késő reneszánsz, kora barokk állapotból. Gyakorlatilag egyetlen in situ faragott kő ablakkeret maradt meg az épületben, és abból kellett az összes külső és belső késő reneszánsz kőkeretet újraálmodnunk.
Érdekes adalék, hogy a megvalósulás után néhány évvel találkoztam egy féllegálisan kialakult kőgyűjteménnyel, benne több, feltehetően Golopról származó régi faragvánnyal. Látva azokat megnyugodtam, hogy nem tévedtünk nagyot a rekonstrukció tervezése során. Ugyanakkor lehetőségünk volt az épület történetét új réteggel is gyarapítani, mivel a régi bejárati építményt, illetve az északi oldal magtárszerű bővítményét – mindkettőt korábban elbontották – kortárs módon újratervezhette Salamin Ferenc vezető tervező.
– Teljes a leltár, ebben a könyvben benne van minden, ami említésre érdemes? Milyen módon történt a válogatás?
– A bemutatott anyag összeállításánál egyrészt arra törekedtünk, hogy a területen dolgozó építészek közül minél többek munkáját bemutassuk. Ugyanakkor be kellett látnunk, hogy a terjedelmi korlátok miatt szelektálnunk kell, így leginkább a számunkra tokaj-hegyaljai építészetként definiálható alkotásokat akartuk mindenképpen bemutatni. Ebből a szempontból a válogatás némiképp szubjektív, de igyekszik teljességre törekedni. Az épületek rendeltetése alapján is a teljességre törekedtünk, de éppen a fenti elvek miatt például a klasszikus ipari épületek, csarnokok kevéssé jelentek meg a kötetben, még ha azok építészetileg komoly fejtörést is okoznak a borvidék épített környezetéért aggódóknak. Voltak olyan épületek, épületfelújítások, amelyek éppen nem készültek a könyv szerkesztésének lezárására, így fájó szívvel le kellett mondanunk a bemutatásukról.
– Mennyire meghatározó az új tulajdonos, a megbízó az adott épület átalakításában, kialakításában?
– Meghatározó is meg nem is. Egyrészt meghatározó, mivel a vázlattervet mégiscsak ő fogadja el, az épület építési, felújítási költségeit neki kell állnia, ugyanakkor „szerencsére” több beavatkozási pont is van, a tervezés esztétikai kordában tartására: 2015 óta működik a Világörökségi Tervtanács, ahol minden tervet be kell előzetesen mutatni. Az évek során Kiser László állami főépítésznek, a tervtanács elnökének köszönhetően kialakult a testület jól követhető eljárásrendje, a tervezők és megbízók számára is világossá vált, hogy bár szigorúak vagyunk, alapvetően segíteni akarunk. Nem mellesleg a tervtanács tagjai főépítészként, egyfajta „gazdaként” felelnek három-három településért, tehát egy tagnak mindig megvan a kifogásolhatatlan helyismerete, ami segíti a megalapozott véleményalkotást.
– Melyik munkájára is a legbüszkébb, és mit szeretne még elvégezni a borvidéken?
– Számomra a tervezési megbízások valóban a bizalomról is szólnak, örömmel tölt el, hogy szinte minden megvalósult munkámhoz nyugodt lélekkel térhetek vissza, mindent megtettem az adott projekt sikeréért, és jellemzően szoros emberi kapcsolatok is formálódtak a közös munkák során. Így nem szívesen emelek ki egyetlen munkát, ugyanakkor – ha úgy tetszik – pedagógiai célzattal a tarcali „kutató” új irodaépületére azért vagyok büszke, mert a szomszédos kúriaépület felújításával és területen álló két korábbi lapostetős épület „humanizálásával” egy olyan együttes jött létre a terveim alapján, ami jól tükrözi építészeti gondolkodásomat. Ezt úgy szoktam megfogalmazni, hogy az én munkám gyümölcse a „semmi különleges” elérése, azaz a visszatérés a normalitáshoz, ahhoz az állapothoz, ami a borvidék szerves fejlődése esetén természetes lenne. Hogy mi térítette le erről az útról a második világháború után Tokajt az ebből a szempontból mindegy (más szempontból viszont korántsem közömbös), a lényeg, hogy örököltünk egy állapotot, amelyet több évtizedes munkával igyekszünk – és azt hiszem, hogy itt használhatok többes számot – jó irányba terelni. Makovecz Imre szavaival élve a megtörtént helyett érvényesülni hagyni a megtörténhetett volna világát. És nagyjából ez a vágyam a jövőben is: jó házakat tervezni és ennek köszönhetően emelni az épített környezet átlagszínvonalát. Mind tervezőként, mind főépítészként nem a kevés, de minél nagyobbat szóló építészeti „attrakcióra” áhítozom, hanem erőm határáig vállalva minél több épületet igyekszem helyrehozni, a tokaj-hegyaljai épített örökséghez méltóvá tenni. A normalitást helyreállítani úgy a tervezésben, mint az épített környezetről való gondolkodásban, párbeszédben. Végső soron ezt teszem az Országépítő honlap felelős szerkesztőjeként és a Mathias Corvinus Collegium Építészet és emlékezet műhelyének vezetőjeként is.
– Ez utóbbi megbízatásáról szólna pár szót?
– Tavaly tavasszal kerestek meg az MCC vezetői, hogy lenne-e kedvem önálló műhelyként vinni az építészet ügyét, amire gondolkodás nélkül mondtam igent. Itt az MCC működési modellje szerint nem építészhallgatókkal van dolgom, hanem laikus egyetemistáknak, sőt középiskolásoknak beszélhetek az építészetről, ami megvallom igen nagy felüdülést jelent. Ha úgy tetszik a jövő reménybeli döntéshozóinak igyekszem egyfajta objektív építészeti látásmódot tanítani. Emellett olyan területeket kutathatok, amelyek ismerete elengedhetetlen ahhoz, hogy az építészet visszakerüljön a közbeszédbe. Gondolkodhatom városról, a múlthoz való viszonyról és az építészeti szépség mibenlétéről. Képek, történetek és gondolatok által próbálom közel hozni az építészetet a laikusok, a jövő értelmisége számára. Végső soron a Salamin Ferenc kollégámmal együtt készített tokaj-hegyaljai albummal is ez volt a legfőbb szándékunk. Az építészetet kulturális kérdéssé tenni.
