Kultúra
A marhabél esztétikuma
Kurátori kísérlet a Műcsarnokban Lovas Ilona művészetének, életművének rekonstruálására
Lovas Ilona 1974-ben végzett az Iparművészei Főiskola textiltervező szakán, de csak nagyon rövid ideig művelte azt, amire ezt a szakirányt alapították. Egy bajai textilüzemben (akkoriban még számos kisvárosban léteztek ilyen gyáregységek) kezdett dolgozni, tervezni, de hamar meg kellett tapasztalnia azt, hogy a munkáját a kereskedelem, a kereskedők ízlésének rendelik alá. Így aztán búcsút vett Bajától, az ipar- helyett inkább az alkotóművészetet választotta. Döntésében nagy szerepe volt a Velemi Textilműhelynek, ahol rendszeresen megfordult, és készített idővel különleges, a hagyományos textilen jóval túlmutató munkákat.
1984-ben, a Szent Vid-hegy alatt hét, nagyméretű dróthálóra papírmasszát vitt fel, majd ebbe búzamagokat helyezett el. Amik a nedvesség hatására akár ki is csírázhattak, kihajthattak, a papír pedig az idők folyamán sárgult, a drót a rozsdásodás miatt alakult, változott meg közben. A táblák a közeli Kőszegen lettek kiállítva még abban az évben, hogy aztán többször, más-más elrendezésben felbukkanjanak Lovas Ilona számos hazai és külföldi tárlatán. Mert a művész a szakma által is nagyra értékelt alkotó volt, aki 1993-ban Munkácsy-díjat, 2020-ban pedig Kossuth-díjat is kapott.
A Stációk címadás már jelzi, hogy Lovas Ilona életét és művészetét végig kíséri az istenkeresés, ami – valljuk meg – nem volt annyira jellemző sem a korára, sem pedig arra a közegre, amelyben élt. „Kezdetektől fogva törekszem az út keresésére, amely lentről felfelé vezet az én életemben, és hiszem, hogy minden munkámmal közelebb kerülök ahhoz, vagy akihez, vagy amihez, akitől az életünk függ”, nyilatkozta valahol, és a tárlat kurátorával készült interjúból azt is megtudhatjuk, hogy Lovas templomba járó ember volt.
Istenkeresés és egyfajta minimalista eszköz- és anyaghasználat jellemzi tehát mindvégig ezt az életutat, no és az alázat. Az alázat, amelyet az alkotói folyamatban 1989-től központi szerepet kapó marhabél is jelent. Mert ezt a vágóhídon megvett „mellékterméket” Lovas Ilona maga sózta, vágta, tisztította, kaparta és szárította a kellő vastagságúra, méretűre, hogy aztán fontos részei legyenek az új, a múlt század utolsó évtizedében készülő alkotásoknak. A marhabél kellően megdolgozva elképesztően finom szépségű felületeket tud mutatni, mint azt a tárlat plakátján is láthatjuk. A belek, zsigerek által kiváltott undorból tehát az alázatos munka eredményeképpen igazi szépség, valódi esztétikum lesz.
Lovas így vall erről a folyamatról: „Ahogy megértettem a bél szimbolikáját, rájöttem, hogy ez a matéria teljesen új tartalmat ad a munkámnak: ami belül van és nem látható, azt én kifordítom, megmutatom. Ahogy dolgoztam vele, egyre jobban megértettem az üzenetét, és úgy találtam, több jelentés hordozására alkalmas: a belső utak kivetüléseire, érzésekre, vágyakra, kimondhatatlan dolgokra mind utalhattam vele”. A bél egyszerre jelenik meg Lovasnál kétdimenziós, síkbeli munkákba beépítve, üveglapokra ráfeszítve, de térbeli kiterjedéssel bíró „szobrokban”, installációkban is.
Ezek közül a legismertebbek a Műcsarnok kiállításán is megjelenő, 1992-től készített „gubók”, vagy „lélekmagok”. Ezek az Orsók című alkotások egy elnyúló, lencse alakú drótszerkezetre több, akár száz rétegben is feltekert sózott, szárított marhabelek. Amelyek befelé mutató írásokat tartalmaznak, így természetesen a külső szemlélő számára olvashatatlanok. Olyanok, mint az emberi lélek, amely rejtve van, és csak nagyon ritkán mutatkozik meg a külvilág számára. Nem lehet véletlen, hogy ezekből a lélekmagokból aztán találunk néhányat szakrális terekben is.
Miközben a marhabél mint üzenethordozó mindvégig megmarad Lovas Ilonánál, megjelennek azért más megoldások is. A Műcsarnok tárlatán is látható néhány szándékosan torzított, homályossá tett fotó a firenzei Ospedale degli Innocenti kisgyermekeket ábrázoló kerámiatondóiról. Amelyek az oly sokat emlegetett gyermeki ártatlanság szimbólumai. Ez az ártatlanság jelenik meg aztán más, módosított fotónyomatokon is, amelyeken már ott vannak az katolikus szentáldozásnál használt ostyák fehér, tisztaságot, szentséget sugárzó kis korongjai is.
Lovas Ilona a 2000-es évek közepétől videómunkákat is készített. Közülük talán a legismertebb, több tárlaton is megjelenő Könyörülj rajtam, amely 2003-ban lett rögzítve. Ezen olyan kalaptompokat, a kalaposmesterek által használt, különféle méretű, fejet formázó fa formákat használt, amelyeket még nagyapja újpesti műhelyéből örökölt. Egy dunaújvárosi performansz során ezeket az akár víz által simára koptatott köveknek is felfogható, az emberi koponya tetejének megfelelő formákat tolja, taszítja maga előtt, ahogy négykézlábra ereszkedve halad előre.
Ezek a nagyapa műhelyéből örökölt kalaptompok aztán megjelennek vízen úszva, lebegve, egymáshoz koccanva, ütődve egy másik munkáján is. A tárlat legfrissebb, 2020-as alkotása egy videó, amelyen az áldozásnál használt szentostyák hullnak végtelenítve a terem padlójára, egy kör alakban megvilágított részre. Végül természetesen kapunk egy olyan videót is, amelyen Lovas Ilona beszél a művészetéről és az eddig megtett útról.
Amelynek teljesség igénye nélküli bemutatására vállalkozhatott csak ez a Kondor-Szilágyi Mária által nagy gondossággal összerakott tárlat. Amelyben a kurátor szándéka szerint felvillannak Lovas Ilona gondolatai, törekvései. És megjelenik a háttérben egy végtelenül tiszta, szeretetre méltó ember, aki hite szerint már abból a felső világból nézi a kiállítására megérkezőket. Azokat, akik esetleg egy-egy ismert munkája miatt lesznek kíváncsiak az életútra, a többi műre. És azokat is, a barátokat és tisztelőket, akik nagyon is tudják, ki volt Lovas Ilona.
