Kultúra
Kurátorok: Kondor-Szilágyi Mária
A kurátorokat bemutató sorozatunkban most Kondor-Szilágyi Máriát ismerhetik meg: ő a Műcsarnok művészeti igazgatójának jobbkeze, munkatársainak pedig segít a tervek megvalósításában
– Mindenekelőtt gratulálok a sikerhez: ön kapta meg a lehetőséget, hogy a 2023-as velencei építészeti biennále magyar pavilonját „berendezze”. Meg is kérdezem mindjárt: hogyan is lehet bemutatni az új Néprajzi Múzeum ornamentikába kódolt „zenehangjait”, mert hogy nem kevesebbre vállalkozott a pályázatában.
– Köszönöm, valóban, nyílt pályázaton nyertem meg a biennále magyar pavilonjának kurátori megbízatását. A Reziduum projekt „csapatának” tagjai rajtam kívül Ferencz Marcel, Mátrai Péter, Z. Halmágyi Judit és Haász Ferenc. Az új épület egyik legfontosabb eleme a külső díszítményrács. Az alkotója, Ferencz Marcel építész negyven néprajzi tárgy mintájából, díszítéséből egyszerűsített, készített nyolc panelt. Ez szerepel az épület homlokzatán és a velencei kiállításon is meg fog jelenni. Valóban az az egyik célja ennek a projektnek, hogy az építészet és a zene lehetséges kapcsolatát megmutassuk. Ehhez Mátrai Péter építész és zeneszerző tervez éppen egy hangszert, amit ugyancsak a pavilonban ki fogunk állítani. Az interaktív módon megszólaltatható hangszer-szobor megalkotásán még dolgozik a művész.
– Azért valahogy el kellett jutnia Velencéig, a Biennáléig. Beszéljünk akkor a pályán eltöltött időről, az indulásról.
– Az ELTE művészettörténet és orosz szakán diplomáztam. Később orosz irodalomból PhD-fokozatot is szereztem. Kroó Katalin irodalomtörténész volt a témavezetőm és bizonyos értelemben a mesterem. A rendszerváltás után az orosz szak kisebb lett, ugyanakkor nagyszerű szakemberek tanítottak ott, mint Han Anna, Hetényi Zsuzsa. Már egyetemistaként jártam konferenciákra, így olyan közegben tanulhattam, amelyben nemcsak a klasszikus irodalomtörténetet, hanem a legújabb kortárs esztétikai és irodalomtörténeti eredményekről is első kézből értesülhettem. Például a szemantikai kutatások nagyon komoly teoretikus hátteret jelentenek művészettörténészként is. A doktori dolgozatomban a 19. századi orosz irodalom egyik legnagyobb alakjának, Turgenyevnek a művészetét interdiszciplináris módon vizsgáltam. Ő olyan sokoldalúan művelt alkotó volt, hogy a mítoszkutatás és az egyetemes művészettörténet felől is kell értelmezni, hogy valóban elmélyülten be tudjuk fogadni az elbeszéléseit.
Művészettörténész hallgatóként még az egyetemre jártam, amikor Keserü Katalin, miután véget ért a szakmai gyakorlatom az Ernst Múzeumban, megkérdezte, vállalnám-e, hogy a múzeum állandó munkatársa legyek? Örömmel mondtam igent. Időközben családot alapítottunk, gyermekeim születtek. Amikor 2013 januárjában visszamentem dolgozni, a Műcsarnok munkatársaként állhattam munkába, mivel ekkor az Ernst Múzeum már a Műcsarnok intézményi rendszeréhez tartozott.
– Mi volt az első kiállítás, aminek létrehozásában részt vett?
– Az első, komoly kiállítás, amiben még kurátorasszisztensként közreműködtem, Körösényi Tamás nagy, 12 termes kiállítása volt 2013 nyarán. A szobrász életművét bemutató tárlat kurátora Forián Szabó Noémi volt.
– Melyik volt az első, önálló kurátori munkája a Műcsarnokban?
– 2014. februárjában Shirin Neshat iráni képzőművész két videómunkáját mutathattam be a Műcsarnok BOX kiállítóterében. Itt egy New York-i galériával álltunk összeköttetésben, tőlük kaptuk meg a videómunkákat, és ők közvetítettek a művész és közöttünk. Aki már dolgozott amerikai partnerrel, az tudja, hogy itt úgy kell ütemezni a munkát, hogy figyelembe kell venni az idő eltolódást, illetve a partnerek munkabeosztását. Ez elsőre izgalmas kihívás volt, de remek tapasztalat is, hogy a távolság ellenére nagyon jól tudtunk velük együtt dolgozni! Irodalomtörténészként az egyik kutatási területem a női karakterek belső fejlődéstörténete. Ebbe a tematikumba nagyon jól illeszkedik Shirin Neshattal munkássága. Azon túl, hogy a kiállításra kerülő két videómunka, az Elragadtatás és a Zarin is, a nemi identitással és a nők társadalmi szerepével foglalkoznak, nagyon érzékenyen mutatják be e kérdések összetettségét, így a videóinstallációkban „főszereplő” nők lelki értelemben is egy átalakuláson mennek keresztül. Nagyon örülök, hogy Shirint Neshat első önálló magyarországi kiállítását bemutathattuk.
– Mikor lett a Műcsarnok vezető kurátora?
– Az elmúlt négy esztendőben már ebben a pozícióban dolgoztam, Bán András művészettörténész volt az elődöm.
– Ha visszagondol erre a Műcsarnokban eltöltött évtizedre, melyik volt az a kiállítás, amire ön vagy mire az egész kollektíva nagyon-nagyon büszke lehet?
– Több dolog is eszembe jut egyszerre. Például az egyik a Természetművészet – Változatok című tárlat volt, 2016 nyarán. Ebben a kiállításban asszisztensként dolgoztam, három kurátor mellett. Keserü Katalin volt a történeti és a kortárs magyar anyag kurátora, John Grande válogatta a nemzetközi műveket, és befogadtunk egy kortárs iráni anyagot, amely nagy része egy erdélyi nyári alkotótábor során készült. Ez egy igen sokrétű munka volt, amit nagyon izgalmasnak tartottam! Minden meghívott külföldi természetművész munkája a helyszínen készült, ezért mire megérkeztek Budapestre, elő kellett készítenünk a köveket, rönköket, faágakat, amelyekből utána elkészítették a műtárgyakat. Hónapokig tartó levelezés előzte meg az előkészítést, de a lényeg csak az után jött, hogy megérkeztek. Néhány munka a nádasdladányi Nádasdy-kastély parkjában készült, például egy hajót formázó növényekből készülő élő műtárgy, ami miatt busszal leutaztunk a művészekkel és kurátorokkal Nádasladányba. Azt gondolom, hogy mind a kiállító művészek, mind a kurátorok elégedettek voltak a végeredménnyel! A kiállításhoz egy enteriőrfotókat bemutató katalógus is készült. Emellett ennek a tíz esztendőnek az ünnepi kiállítása számomra Lovas Ilona mostani tárlata.
– Ismerte Lovas Ilonát személyesen is? Hol találkoztak?
– Igen, ismertem személyesen is még kiállításmegnyitókról, illetve volt alkalmunk baráti társaságokban is találkozni, ahová őt is és engem is meghívtak. Nagyon kedves ember volt, sokan szerették őt.
– Nem emlékszem, hogy lett volna a Műcsarnokban bemutatkozása. Hol voltak kiállításai Lovasnak?
– Önálló kiállítása valóban nem volt a Műcsarnokban, de például a Na, mi van? című csoportos kiállításon, 2008. nyarán szerepelt egy videómunkája. Az életutat végigkövetve sok helyen állított ki. Önálló tárlata volt az Óbudai Társaskörben, a Budapest Galéria Lajos utcai kiállítóhelyén, a Fészek Galériában, Székesfehérváron, Pécsen a Kisgalériában, és természetesen különféle magángalériákban is.
– Lovas Ilona már nem tudott beleszólni, mi kerüljön ki tőle a falakra, illetve hogyan épüljön fel ez a kiállítás. Hogyan kell elképzelnünk a kurátori munka gyakorlati részét ebben az esetben?
– Igen, sajnos tavaly nyár végén Lovas Ilona távozott közülünk. Tudjuk róla például, hogy minden kiállításon friss, élő módon, újragondolva állította ki a már korábban megalkotott műveit is, ez is azt mutatja rendkívül élénk szellemű alkotó volt. A mi számunkra viszont már az ő gondolkodásának rekonstruálása a feladat. Ehhez először is megpróbáltam minél átfogóbban végigtekinteni az életművet; majd feldolgoztam a szakirodalmat ahhoz, hogy tisztában legyek az életmű teljes recepciójával. Így állt össze a kép, hogy milyen közgyűjteményekben, galériákban vannak munkái. Ekkor kezdtem el azon is gondolkodni, mi az, ami bemutatható ebben a kiállításban, mit érdemes egyáltalán kölcsönkérni. Ezután összeállítottam egy műtárgyjegyzéket, és elkezdtem azon is gondolkozni, hogy mik legyen a művek elrendezésének a szempontjai. Időrendben legyenek rendezve vagy mondjuk tematikusan. Ezt mindig az adott életmű határozza meg. Ilona esetében az volt különleges kihívás, hogy valamennyi eddig kiállításokon megjelent munkája a művésznő saját elgondolása szerinti beállításban jelent meg. Ezeket például nehéz lenne rekonstruálni. Szinte biztos vagyok abban, hogy ő természetesen nem ilyen kiállítást állított volna össze. Művészettörténészként úgy gondolom, hogy az emlékkiállítással az életmű feldolgozásához és megmaradásához azzal járultunk a legjobban hozzá, ha a történészi módszerrel a mű időbeli áttekintését adjuk. Például fontosnak tartottam megmutatni a pálya első, textiltervezéssel foglalkozó részét is, hiszen a hetvenes években virágzásnak indult fiatal magyar női textilművészek sok tekintetben a korszak egyik legizgalmasabb progresszív, avantgarde szellemiségű vonulatát alkották. Ehhez hozzá kell tegyem, a látogatók is egy teljesebb történetet ismerhetnek meg. Természetesen egy művész számára mások a szempontok. Ha kortárs, élő képzőművésszel dolgozom együtt, neki általában van egy elképzelése arról, hogy mit és hogyan szeretne kiállítani, mivel a kortárs művészeti gondolkodásra az a jellemző, hogy egy művész a saját maga által végiggondolt, gyakran még teoretikusan is megalapozott programot valósít meg. Szerintem ebben az esetben a kurátor feladata az, hogy ezt az elgondolást minél jobban megértve, mindezek megvalósításában segítse a művészt, amihez szükséges egy alázatos attitűd is. Az a feladatom, hogy megteremtsem a körülményeket ahhoz, hogy a művész meg tudja mutatni munkásságából azt, amit meg akar mutatni. Ez függ a kiállítás jellegétől, amely lehet retrospektív, életmű kiállítás vagy egy éppen aktuális tematika, ami a művészt foglalkoztatja. Ez egy nagyon hálás feladat, mert nagyon jó munkakapcsolat tud kialakulni a művész és a kurátor között.
– Milyen kiállításokat említene még az elmúlt tízéves időszakból?
– 2017-ben alkalmam nyílt egy orosz képzőművész, Olga Tobreluts fotós és videós műveiből is összeállítani egy kiállítást. Ennél a kiállításnál az előbbi mindkét kiállítási típus előfordult. Egyrészt bemutattuk a korábbi munkásságának főbb tematikus csoportjait, másrészt a művésznő készített egy helyspecifikus installációt, amelyhez a kiállításnak mind a három termét használta. Tehát a belépés pillanatában végig kellett nézni a termeken, és leghátul, az utolsó teremben megjelent, illetve összeállt a kívánt ábrázolás. A Frissen-sorozatban az általam választott művészek között volt Gergely Réka szobrászművész, Baksai József festőművész, Szabó Ábel festőművész és iski Kocsis Tibor képzőművész is. És retrospektív típusú kiállítást rendeztem Lajta Gábor festőművésznek és Gaál József képzőművésznek is. Aztán Sinkó Istvánnak egy új projekt-jellegű kiállítást csináltam idén augusztusban. Szívesen dolgoztam Nagy Judit textilművésszel is, akinek kiállítását most novemberben nyitottuk. Különösen megfogott a személyisége és az a kitartó lelkesedése, amivel ezt a rendkívül szép és nehéz műfajt egy életen át műveli.
– A munkatársai közül kinek a munkájára hívná fel a figyelmet?
– A kollégák tárlatai közül nagyon jónak tartom a BOX-ban most is látható tárlatot, Mireille Vautier A csendtől a lélegzetig című tárlatát, amelynek Tulipán Zsuzsanna a kurátora. A francia képzőművésznek ez az első budapesti kiállítása, amelyben különböző objektek és videóprojekciók kaptak helyet.
– Végül megkérdezem öntől is, mi lenne az „álomkiállítása”, az a tárlat, amit nagyon szeretne megrendezni?
– Ez egy jó kérdés! Most úgy érzem, hogy az utóbbi években minden kiállításomat nagyon szerettem.
– De minden megkérdezett kurátor ezt mondta…
– Igen, most, hogy jobban belegondolok, így tíz év után nagyon szívesen állítanék össze még egy kiállítást Shirin Neshat munkáiból, azokból, amiket az utóbbi időben készített.
– Hát, ez megvalósíthatónak is tűnik, hiszen maga a tárlat utazhat akár egy pendrive-on is.
– Igen, ez így van, amennyiben videómunkákról beszélünk, bár Shirin Neshatnak számos fotója is létezik, amelyekre kézzel írt rá szövegeket.
– Egy kurátor sokat utazik, sok mindent lát is. Mondjon nekem olyan kiállításokat a világból, amik figyelemre méltóak voltak, amikből tanulni lehetett.
– Talán a legutóbbi képzőművészeti biennálét, Velencét említeném itt először, ahol a kiállítás természetéből adódóan egy speciális seregszemlét nézhet végig a látogató. A biennáléhoz kapcsolódó kiállítások közül Marlene Dumas tárlatát tartottam szakmai, tehát kurátori szempontból figyelemre méltónak. De ugyanitt Anish Kapoor kiállításából is lehetett tanulni, és, amikor Velencében megnéztem a kiállítását, véletlenül éppen jelen volt a művész is, ami rendkívüli meglepetés volt számomra.
– Mi lesz az első munkája jövőre, 2023-ban, Velence mellett?
– A jövő év első fele biztos, hogy Velencéről fog szólni, de március végén nyílik a Műcsarnokban a Frissen-sorozat következő része, amely most a szobrászatra helyezi a hangsúlyt. Ebben a válogatásban Gálhidy Péterrel fogok dolgozni, akinek egy ideje már követem a munkásságát, szeretem a szobrait.
A konkrét kurátori kiállítások mellett ott vannak a vezető kurátori feladatok is. Ez azzal jár, hogy az intézmény minden készülő kiállítását figyelemmel kísérem, részt veszek az előkészítésben, az előzetes tárgyalásokban, majd az éves program esetében, a művészeti igazgatóval, Szegő Györggyel kialakítjuk a végső sorrendet és a kiállítások időbeosztását. Ezek mellett osztályvezetőként segítem a kollégáim munkáját és az osztályunk kommunikációját a többi osztállyal: a kommunikációs osztállyal, a gazdasági osztállyal, a műszaki és a szállítási osztállyal.
