Kultúra
Kurátorok: Fazakas Réka
A debreceni Modem egyik alapító munkatársát, a Műcsarnok Derkó-kiállításainak állandó kurátorát kérdeztük pályafutásáról, terveiről
Kezdjük talán azzal, hogy lesz egy emberből kurátor? Mikor, hogyan találkozott a képzőművészettel?
Debrecenben végeztem, a bölcsészkaron, és természetesen sokféle kurzuson részt vettem, ami művészettörténettel, esztétikával foglalkozott. Egyetemistaként eljutottam Párizsba is, ahol sok múzeumba ellátogattam, ami hatalmas élmény volt. Londonban nagyon sokszor megfordultam, talán tizenkétszer is. A Tate Modern örök szerelem, oda mindig elmegyek, de a többi londoni múzeumban is rendszeresen megfordulok, szerencsére ezek ingyenesek. Aztán ott van a Velencei Biennálé is, ahova először már szakmabeliként jutottam el. Ahol igazán kapcsolatba kerültem a képzőművészettel, az a debreceni Modem volt, ahol az alapítástól, 2006-tól dolgoztam. Gulyás Gábor hívott oda, közösen alakítottuk ki az egész intézményt, a koncepciót, egy fontos csapatmunka eredményeként.
Igen, híre is ment e munka eredményének, az induló Modem nagyon izgalmas, figyelemre méltó hely volt akkoriban.
Így van, az első öt év az ilyen volt, de azóta is nagyon izgalmas dolgok történnek ott, a mai napig figyelemmel kisérem. Az első öt év, az tényleg nagy berobbanás volt, hiszen Debrecenben nem volt előtte kortárs képzőművészeti intézmény. Én kiállítások szervezésével foglalkoztam, meg hát mindennel, ami adódott. A műtárgyak beszállításától, a tárlatok felépítésének szervezéséig, a grafikai, nyomdai munkák koordinálásán át minden feladatban aktívan részt vettem.
Mégis hány emberről beszélünk?
Nagyon kicsi csapat volt, az elméleti részt tizenegynéhány ember csinálta, de a kiállításépítők is kevesen voltak. Biztos, hogy rengeteget dolgoztunk, hatalmas munka volt a Leonardo-kiállítás, majd a Messiások, vagy az Hommage a Van Gogh-tárlat, csak hogy a nagyobb kiállításokat említsem.
Amikor aztán a Gulyás Gábor megkapta a Műcsarnokot, akkor hozta magával önt is?
Igen, így van. 2011-től, folytatólagosan itt is dolgoztam Gáborral. A legizgalmasabb nemzetközi feladatom a Műcsarnokban a Velencei Biennálé magyar pavilonjában rendezett kiállítások szervezése volt, hiszen ez a projekt akkor még ide tartozott.
És melyik előkészítésében, megvalósításában vett részt?
Félreértés ne essék, Asztalos Zsolt tárlatának nem én voltam a kurátora (Asztalos Zsolt Kilőtték, de nem robbant fel című kiállításáról van szó, amely az 55. biennálén, 2013-ben lett bemutatva. a szerk.), de nagyon sokat dolgoztam rajta én is. Ott voltam a megnyitón is, ami hatalmas élmény volt. De ugyanígy 2012-ben is feladatokat kaptam az építészeti biennálé kapcsán, amit a pécsi építészek hoztak létre. (Spacemaker – 13. Velencei Építészeti Biennálé, 2012. a szerk.) Ezek a munkák igazán inspiráló élmények voltak. Itt, a Műcsarnokban az első nagy tárlat, amin Gáborral közösen dolgoztunk az a Bizottság-kiálltás volt, 2011 őszén, Sírba visztek címmel. Ahol ef. Zámbó Öcsi, Wahorn András, feLugossy Laca és más, a társasághoz kapcsolódó művészek munkái, installáció voltak láthatóak.
Aztán melyik volt az első olyan kiállítás, amire kurátorként csak a Fazakas Réka név volt ráírva?
Ez a Műcsarnok 2016-os „Derkó” kiállítása volt, tehát a Derkovits-ösztöndíjasok kiállításán kezdtem el önállóan dolgozni. Az előző, 2015-ös kiállítást Bán Andrással, a Műcsarnok akkori vezető kurátorával közösen hoztuk létre, azután pedig ezeken a tárlatokon folyamatosan én dolgoztam. Nagy élmény mindig a pályakezdő művészekkel dolgozni, ám talán mégsem mondhatjuk, hogy csak pályakezdőek, hiszen a Derkó korhatára 35 év.
Amúgy kell ezekkel a fiatalokkal veszekedni is néha? Mármint arról, hogy melyik művük legyen kiállítva, és az hová is kerüljön?
Nem jellemző, de éppen ez az egésznek a varázsa. Az, hogy kortárs képzőművészekről van szó, tehát kialakulhat akár konfliktus is, de a végső cél mindig az, hogy egy jó kiállítás jöjjön létre. Eddig tehát hat Derkó kiállításnak voltam a kurátora.
Most egy olyan tárlatra lennék kíváncsi, amit Fazakas Réka szerint nem lehetett volna jobban megcsinálni. Lehet ez amúgy Fazakas Réka kiállítása is.
Hú, hát ez nem könnyű kérdés, talán az a legjobb, ha egy olyan kiállítást mondok, amit az interjú olvasója meg is tud nézni. Ez pedig a Műcsarnokban február elejéig látható Wágner Nándor-kiállítás, ami a múlt hónap elején nyílt meg. A száz esztendeje született szobrászművésznek ugyan vannak Magyarországon is köztéri szobrai, de ’56-os disszidensként Svédországban, majd Japánban futott be nagy karriert. Talán azért is fontos ez a tárlat, hogy az emberek, a kiállítás látogatói megtudhassák, ki is volt ő igazából. Legismertebb munkája a Gellért-hegyen lévő Filozófusok kertje szoborcsoport, amit most eredeti méretében, 3D nyomatként behoztunk a kiállítótérbe.
Mennyit dolgozott ezen a kiállításon, mikor kezdett el vele foglalkozni?
Az első megbeszélések január elején voltak, de közben más kiállításokon is dolgoztam, például a Derkó is erre az időszakra esett. A komolyabb előkészítési szakasz tavasszal indult, aztán ahogyan haladunk a megnyitó felé, mindig egyre intenzívebbé válik ez a munka.
Kinek az ötlete volt, hogy a Filozófusok kertje is bekerüljön a tárlatra?
Az ötletet Szegő György igazgató úr nagyon fontosnak tartotta, amely végül a Wagner Nádor emlékét ápoló Academia Humana Alapítvánnyal közösen valósult meg. Egy nagyon kreatív, fiatal miskolci cég két alapító-munkatársa szekenneltbe be, majd nyomtatta ki a szobrokat. Az ő innovációjuk, hogy egy egyszerű kézi szkenner használatával digitalizálták a szobrokat. Magyarországon tudtommal ilyen még nem volt, de a nemzetközi viszonylatban is meglehetősen ritka ez.
Hogy aztán egy 3D nyomtatóval kinyomtassák, majd a szobrászok csiszolás után bronzszínűre fessék, és antikolják azokat. A tárlaton szereplő japán teaház jelzésszerű felépítése kinek köszönhető?
A teaházat és a meditációs szobát Szegő György igazgató úr tervezte, aki építészettel is foglalkozik. Ez leginkább egy modell, ami megadja azt a hangulatot, amit itt, a tárlat ezen részében szerettünk volna elérni.
És mi lesz a sorsa a kinyomtatott szobroknak?
Azokat az alapítvány elviszi, és már keresik is a helyet, hogy hol lenne a legalkalmasabb a felállításuk. Azt ebben az esetben is hangsúlyozni kell, hogy a Műcsarnok nem múzeum, mi nem őrzünk műtárgyakat. Tehát itt nincs olyan műtárgyraktár, mint szemben a Szépművészeti Múzeumban vagy a Magyar Nemzeti Galériában.
Aztán egy olyan példaértékű kiállítást tudna mondani, amelynek létrehozásában nem vett részt?
Itt, a Műcsarnokban?
Bárhol, akár párizsi kiállítás is lehet.
Hát, akkor maradnék a velencei biennáléknál, amelyekre igyekszem mindig kilátogatni. Ez egy nagyon nagy hagyományú, és folyamatosan változó kiállítás. A pavilonok színvonala is változó, de az, hogy százharminc esztendeje létezik, folyamatosan bővül, mindenképpen kiemelkedővé teszi. De a magunk háza tájáról talán a most is látható Festőjógát, Molnár Sándor műveinek kiállítását, vagy a Rockenbauer Zoltán által összerakott Kőnig Frigyes-tárlatot említeném. Amit a Szépművészeti Múzeum az utóbbi időben csinál, az világszínvonal. Az, hogy ezeket a fantasztikus neveket idehozza, ha csak az idei évet nézzük, akkor Bosch, Matisse, El Greco, és a tavaszi Cézanne-tárlat a válság és a Covid utóhatásai ellenére, egészen óriási teljesítmény. De ott van William Kentridge Lágyabban játszd a táncot című nyolccsatornás videóinstallációja is, ami még november 20-ig látogatható a Millennium Házában. Megmondom őszintén, ezt az kiállítást már háromszor láttam, nem véletlenül.
A soron következő munkáiról lehet tudni valamit?
A legközelebbi tárlat, amin máris dolgozunk, az a jövő évi Frissen kiállítás lesz, amelynek egyik művészével máris elkezdtük a munkát.
És akkor az utolsó, a Rockenbauer Zoltánnal készült interjúból más ismert kérdés: mi lenne az „álomkiállítás”, amit szeretne megcsinálni?
Nagy örömmel rendeznék a Velencei Biennálé magyar pavilonjában egy kiállítást a közeljövőben.
