Kultúra
Kurátorok: Rockenbauer Zoltán
A Műcsarnok kurátora a szakmáról és arról, hogy tíz esztendeje dolgozik élete nagy kiállításán
Korábban kiállításrendezők voltak, aztán még a múlt század vége felé egyszerre kurátorok lettek. Nézzük, mit is csinál egy kurátor?
A kurátor feladata a koncepció kidolgozása, a képek, műalkotások beszerzése és a katalógus elkészítése. No és a tárlatvezetések is, tehát nem egyszerűen egy „lakberendezőről” van szó. Sokan gondolják azt, hogy nem nagy dolog, a festő behozza a képeit, a kurátor pedig felrakja a falra. Hát ennél azért bonyolultabb feladat, amint az, remélem, a Kőnig Frigyes tárlatán is látszik. A legegyszerűbb verzió persze az, ha a kurátor egy-egy életműből keresztmetszetet mutat be kronologikusan, vagy éppen kiállítja valakinek az utolsó húsz képét. A kiállítások megrendezése ennél szinte mindig komplexebb feladat, sok olvasást, utánajárást, a művésszel való konzultációt és kreativitást igényel.
Mikor kezdte ezt a szakmát, hiszen önt korábban egészen más szerepkörökben láthattuk? Hogyan került erre a pályára?
Még 2005-ben, tehát idestova 17 éve volt az első kiállításom az Ernst Múzeumban, Márffy és múzsái volt a címe. Kratochwill Mimivel együtt csináltuk. Az utolsó évem volt parlamenti képviselőként, és már jórészt a doktori disszertációmra koncentráltam. (Márffy Ödön festészetéből készült a dolgozat is – a szerk.) 2006-tól aktívan már nem foglalkozom politikával, hanem döntően művészettörténettel. A Műcsarnokban 2013 óta dolgozom, de addigra már több nagy tárlat rendezése volt mögöttem.
Ez akkor úgy van, hogy az intézmény vezetője, jelen esetben Szegő György, a Műcsarnok művészeti igazgatója készít egy éves tervet és kiosztja a feladatokat? Megmondja, hogy Rockenbauer úr, maga ezen fog dolgozni, és ennyi hónapig?
Ez különböző helyeken különbözőképpen megy, nyilván az igazgató habitusától sok minden függ. Itt, nálunk valóban úgy működik, hogy a művészeti igazgató megtervezi az éves programot, és a feladatokat szétosztja a kurátorok között.
Előfordulhat akkor az is, hogy Kőnig Frigyessel, akinek most összeállította a kiállítását, semmilyen kapcsolata sem volt?
Korábban ugyan egyszer már találkoztam Kőnig Frigyessel, de ezen túlmenően személyesen nem ismertük egymást. Nekem ez a kiállítás nagyszerű lehetőséget biztosított, hogy megismerhessem magát az embert. Többször voltam nála, sokat beszélgettünk, és sokat olvastam is tőle és róla. Persze előfordul az is, hogy olyan művésszel dolgozom együtt, akit jól ismerek. Tavaly például Matzon Ákosnak rendeztem tárlatot, vele régi a kapcsolatom. Tíz éve monográfiát is írtam róla.
És mennyi idő jut általában egy kiállításra? Talán vegyük alapul a Kőnig-tárlatot.
Valamikor késő tavasszal, május végén kezdtem el vele foglalkozni, a nyár ennek a munkának a jegyében telt. A kiállítás februárig látogatható, lesznek még vezetések, talán egyéb programok is. Így jó háromnegyed éves periódust átölel ez a tárlat, de természetesen a munka oroszlánrésze a kiállítás megnyitásáig tart.
Most már leginkább csak a tárlatvezetések vannak, gondolom, dolgozik már a következő kiállításán.
Természetesen, nem is csak egy kiállításon, mert a Műcsarnokban három is van előttem. Jövő szeptemberig vagyok itt betáblázva, de másutt is szoktam kiállításokat rendezni, és közben tanulmányokat írok, kutatok, előadásokat tartok.
Melyik az a kiállítása, amire legbüszkébb ebben a 17 esztendőben?
Erre könnyű válaszolni: 2013-ban Párizsban, a Musée d’ Orsay-ban rendeztünk Barki Gergely kollégámmal Allegro Barbaro címmel egy tárlatot, amely Bartók Bélát és korának modernizmusát mutatta be a képzőművészeten keresztül. Nagybányaiakat, a Nyolcakat, az Aktivistákat és a korai magyar avantgárdot állítottuk ki, olyan műveket, amelyek valamiképpen kapcsolatban voltak Bartókkal. Ezt tárlatot több mint 160 ezren látták három hónap alatt.
És most mondjon egy olyan hazai tárlatot is, amely példaértékű volt!
Passuth Krisztina vezetésével, aki a doktorinál is a témavezetőm volt, a Nyolcak centenáriumi tárlatát hoztuk létre a Pécs Európa Kulturális Fővárosa programsorozat részeként. Sokéves munkának volt az eredménye. Aztán ennek egy változatát Barki Gergellyel elhoztuk a Szépművészeti Múzeumba is, majd pedig Bécsben a Kunstforumban is bemutattuk. Ez valójában egy témáról három különböző kiállítás volt, több nagy katalógussal.
Hol is tart most ez a szakma, mit jelentenek a „gigatárlatok”, mint például a Matisse-kiállítás a Szépművészeti Múzeumban?
Ez világjelenség, ezeket a filmek nyomán blockbuster kiállításoknak mondják, amelyek nagy tömegeket vonzanak. Általában nagyon népszerű, ismertségük miatt könnyebben befogadható művészek alkotásaiból rendezik, és a tárlat híre úgy terjed el az emberek között, mint amit „mindenkinek látni kell”. Erre a pszichózisra építik fel a promóciót. Olyan ez, mint amilyen régebben a három tenor stadionkoncertek voltak, hogy a zenéből hozzak példát. Tehát nagyon népszerű előadók és áriák kellenek ahhoz, hogy óriási tömegeket vonzzon. Persze egy-egy blockbuster nem működik mindenütt egyformán. Mások az igények, más a közeg. Tehát Párizs vagy Bécs ebből a szempontból fényévekkel van előttünk, mert ott sokkal nagyobb a kultúrája van a képtár- vagy múzeumlátogatásnak. Párizsban egy olyan jelentőségű kiállítás, mint nálunk a mostani Matisse, van párhuzamosan öt-hat! És mindegyik előtt sorok kígyóznak. New York, Bécs, London, Berlin is hasonló némileg. De Róma, Brüsszel vagy mondjuk Stockholm már nem.
Ez pénzfüggő is, és azon is múlik, mit tud az ember cserébe adni. Ebből a szempontból szerintem Baán László, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója nagyon ügyesen csinálja. Mostanra felhelyezte a Szépművészeti Múzeumot a térképre. Egy olyan hálózat részei lettünk, amely fel tud kínálni képeket más nagy gyűjteményeknek, és ennek fejében tud is kölcsönözni. Európai mércével a Szépművészeti egy jó közepes képtár, de jelentős például az El Greco anyaga, éppen most gyarapították egy új képpel. De számos jelentős alkotótól vannak fontos művek, amelyekre nagy az érdeklődés. Az elmúlt másfél évtizedben aktív kapcsolatrendszer épült ki, már nem számítunk perifériának. A Matisse-képeket is a jó kapcsolatok révén sikerült elhozni a Párizsból.
Ezek a kiállítások aztán utaznak tovább?
Vannak utazó tárlatok és van, ami helyspecifikusan készül. Korábban volt például egy kiállítás a moszkvai Puskin Múzeumból – ahol szintén láthattunk Matisse-főműveket. Az Nyugat-Európából utazott haza, de Baán elérte, hogy megálljon nálunk is. Tehát ott minden egyben volt, nem kellett válogatni, könyörögni, hogy valamit adjanak kölcsön. Mert nagyon nehéz remekműveket szerezni. Ráadásul iszonyú pénzbe kerül egy-egy festmény utaztatása, biztosítása is. Ám épp a drága tárlatok tudnak nyereségesek lenni. Részben a jegybevételből – hiszen százezres számban nézik meg őket –, részben a szponzori és reklám pénzekből. Ahogy ez a filmeknél is van, a drágák hozzák a bevételt. Persze akadnak olykor nagy bukások is.
Végül mi az a kiállítás, amit megrendezne, amit nagyon szeretne megvalósítani?
Ez már folyamatban is van. Barki Gergellyel készítünk egy nagy kiállítást a Szépművészeti Múzeumnak az elveszett magyar kubizmusról. Több mint tíz éve dolgozunk ezen a projekten, már több száz művet – javarészt ismeretlent vagy alig ismertet – sikerült felkutatni. Nemzetközi szinten is meglepetés lesz, mert nem tudják, hogy volt magyar kubizmus.
Tehát akkor ezek a művek inkább magánkézben vannak?
Igen, 90 százalékban magángyűjteményekben lévő képekről, szobrokról van szó.
