Kultúra

Párizsi építész a magyar boszorkányok nyomában

Chloé Macary-Carney, azaz Tony Lavazza kiállítása a Budapest Galéria Lajos utcai épületének emeletén

Tony Lavazza kénes piramis otthona címmel mutatja be a kortárs képzőművészet állandó fórumának címére méltán pályázó Budapest Galéria Chloé Macary-Carney párizsi belsőépítész, képzőművész kiállítását. Amelyben a Párizsban élő művész magyarországi, boszorkánysággal kapcsolatos tapasztalatairól számol be négy, több elemből álló installáció segítségével.

Párizsi építész a magyar boszorkányok nyomában
Az installációk általában bútorokból, fotókból állnak
Fotó: MH/Hegedüs Róbert

Igen, az óbudai kiállítóhely, ahogyan ezt az intézmény párhuzamos kiállítását bemutató cikkünkben is láthattuk, nem retten vissza attól a meglehetősen hálátlan és nehéz feladattól, hogy a magyar és külföldi kortárs képzőművészetnek otthont, teret adjon. Az utóbbi évek Lajos utcai tárlataiból természetesen mindenki olyan következtetéseket vonhat le, amilyeneket csak akar, de egy valamiben közös nevezőre kell, hogy jussunk. Ez pedig az lenne, hogy a kortárs képzőművészet lerúgva már szinte minden regulát, formát, kötöttséget magáról, egyfolytában keres, kutat és kísérletezik.

Ami nem ritkán a befogadása, vagy annak lehetősége ellen szól, de hát erre mondják a rajongói, hogy hajdanán az impresszionisták ellen is fintorgott a szakma és a párizsi Salon közönsége. Aztán nemsokára ők lettek a sztárok, és az akadémia gátjait áttörve virágozni kezdett a sokféle „izmus”, majd eljutottunk oda, hogy szinte követhetetlenné váltak az ilyen, képzőművészettel kapcsolatos dolgok a mögöttünk hagyott század végére.

A. boszorkánymúzeumát bemutató installáció
A. boszorkánymúzeumát bemutató installáció
Fotó: MH/Hegedűs Róbert

No, ez a 21. század elején sincs másképpen, és még mondhatni szerencsénk is van most Chloé Macary-Carney kiállításával, mert legalább tudjuk, hogy kicsoda ő, és miért is érkezett 2022-ben Magyarországra. 1994-ben született a Nagy Almában, építészeti alap- és mesterképzést pedig Párizsban és Kyushu egyetemén kapott. Így nem véletlen, hogy a most kiállított bútorain is erősen látszik a japán hagyomány letisztult formáival. 2017-ben bútortervezőként is dolgozott Japánban, előtte Párizsban egy kísérletező építészcsoporthoz tartozott, föld- és szalmabála házakkal is foglalkozva. De volt 2018-ban a Dior cég szalonjainak belsőépítésze is, azóta „szabadúszó” művész.

Magáról vallja, hogy mielőtt javaslatot tenne egy végleges projektre, felkeresi mindig a helyszínt, interjúkat készít, és rajzokon keresztül is megfigyeli azt. Elmélyül a hely történetében, és beavatkozás előtti szempontokat figyelembe véve veszi. De figyelembe veszi a felhasznált anyagok körforgását is. Természetes vagy korábban alkalmazott, vagy éppen használt anyagok felhasználására koncentrál, erőforrásnak tekintve a hulladékot is.

Ízig-vérig korunk embere tehát ő, akire ráadásul még nagy hatással van az Amerikából a hatvanas években útra indított New Age mozgalom is. Ilyen poggyásszal érkezett meg tehát Magyarországra, és ezeket is figyelembe kell vennünk, amint tanulmányozzuk a galéria emeleti tereiben berendezett négy installációját. Amelyek a fentebb említett bútorok mellett fotográfiákat, olajpasztellel készített kisméretű festményeket, tussal rajzolt alaprajzokat és mindenféle dokumentumokat is tartalmaznak. No és egy saját maga által előállított könyvet, amelyben közzé teszi interjúit, megfigyeléseit is.

A samhain fesztivált bemutató tárgycsoport részlete
A samhain fesztivált bemutató tárgycsoport részlete
Fotó: MN/Hegedűs Róbert

Az első installáció A. boszorkánymúzeumáról szól. A kilenc objektumot felvonultató tárgycsoportban ott a múzeum fotója, alaprajza, de még a tulajdonos névjegye is, aki ezek szerint valószínűleg lovagoltatással is foglalkozik. De ide került aztán többek között egy olajpasztell kép a szegedi múzeum Luca székéről, és A. varázskártyáiról is.

A második tárgyösszeállítás középpontjában egy samhain fesztivál áll, amelyben a titokzatos kelták halottkultuszának elemeit használják fel, idézik meg újra. Bekeretezve láthatjuk a fesztivál programját, fotókon egy-egy jelenetét, festményeken a rituálé részletét és az itt használt, a művésznőnek is teljesen ismeretlen tárgyakat is.

A harmadik installáció a kiskunfélegyházi piramist idézi meg, ami a megye legmenőbb szórakozóhelye volt a kilencvenes évek elején, a rendszerváltás lázában. Valósággal özönlöttek akkor az emberek a Fáraó Diszkóba, aztán kiment a divatból, és a Bioenergia Ismeretterjesztő Egyesület költözött ide. Azt terjesztették, hogy az egyterű, palával borított gúla a Kheopsz fáraó piramisának pontos mára, 1:12 arányban. Az épületbe „erőtérsűrítő technikát” is szerelő, ott Piramis Vizet előállító egyesület mellett 2004-ben a Magyar Boszorkányszövetség is megjelent a piramisban.

A félegyházi piramis installációja
A félegyházi piramis installációja
Fotó: MH/Hegedűs Róbert

Ahol teliholdkor boszorkányünnepeket, szeánszokat tartottak, de aztán az egyesületet sarlatánságért beperelték és a boszorkányok ideje is lejárt. Chloé Macary-Carney mégis felkereste a helyet, le is festette, megrajzolta alaprajzát is. És már mindenhol piramist kezdett látni, ezért aztán festett egy piramis szeletet is, amit – gondolom – meg is kóstolt. Itt van elhelyezve az általa készített olvasópad szélén a már említett, Mágikus helyek nyomában című könyve is.

A negyedik, utolsó installáció fotókkal és olajpasztell képekkel egy Naptáncot kíván talán megidézni. De ebben eme sorok írója már egyáltalán nem biztos, és hát azt is be kell vallania, hogy még a boszorkányok létezéséről sem sikerült eddig meggyőződnie.

Az utolsó installáció
Az utolsó installáció
Fotó: MH/Hegedűs Róbert

Chloé Macary-Carney, azaz Tony Lavazza Hermann Júlia kurátor által összerakott különleges kiállítása szeptember 18-ig látogatható a Budapest Galériában.  

Kapcsolódó írásaink

Megnyitotta kapuit a Walter Rózsi-villa

ĀTegnap, a múzeumok világnapján nyitotta meg kapuit a Magyar Építészeti Múzeum és Műemlék-védelmi Dokumentációs Központ (MÉM MDK) új kiállítóhelye