Kultúra
Így néz ki a 21. századi gesamtkunstwerk a Lajos utcában
A MŰTŐ csoport a Budapest Galériában: egy alkotóközösség együtt létrehozott alkotásai a közösségről
A csoport még 2016-ban alakult meg, tagjai 1990 környékén születtek, és jórészt egyszerre diplomáztak a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, ahol a kötelező stúdiumok mellett már a képalkotás új formáit keresgélték meglehetős sikerrel.
Eddigi tevékenységüket vizsgálva bizton állíthatjuk, hogy Agg Lili, Balázs Nikolett, Barta Bence, Kókai Zsófia, M. Kállai Kata, Pálhegyi Flóra, Romhány Veronika és Teplán Nóra megtalálta a saját külön útját.
Most pedig a MŰTŐ csoport Lajos utcai kiállításán arról is meggyőződhetünk, hogy együtt is nagyon tudnak dolgozni, és egy gondolkodásra késztető, több műfajt is felvonultató installációval kitölteni egy bizonyos teret. Talán azt is megkockáztathatjuk, hogy az Ezt a vad rétet ismerem című tárlat egyenesen eme patinás falak közé készült, kihasználva az épület adottságaiban rejlő komoly lehetőségeket.
A nyolctagú csapat magát olyan független platformnak, kollektívának tartja, amely a do it yourself, a csináld magad kultúra jegyében hoz létre alkotásokat.
Tették ezt mindezidáig leginkább úgy, hogy mindenki elhozta egy-egy kiállításra, performanszra vagy zenei kísérletre a maga alkotásait, most pedig közösen alkottak valamit. Valamit éppenséggel a közösségről való gondolkodásról, amely közösség, mint az a rendelkezésre álló szövegekből is kiderül, rendkívüli fontossággal bír számukra, amely egyfajta, entitásként is felfogható és az emberi test metaforájával is leírható, amúgy teljesen nyitott rendszer.
Egy olyan valami, ami egyszerre alakítja, változtatja magát és ugyan ezt teszi környezetével is.
Szándékuk szerint ezzel válaszoltak volna a „fullasztó levegőjű képzőművészeti intézményrendszerre”, céljuk a hazai és külföldi pályakezdő képzőművészek segítése. Teret adnak számukra, és szakmai segítséget nyújtanak nekik.
A közösen kialakított ötletek kidolgozása, a közös művészeti produktumok létrehozása pedig szándékaik szerint alakítja a bennünket körülvevő, egyre individualizáltabb világot is.
A kiállítás hangjai, beszédtöredékei és háttérzajai olyan interjúk felhasználásával készültek, amelyekben azok az emberek beszélnek az egyéni alkotásról és a kollektív együttműködésről, akik valaha kapcsolatba kerültek a csoporttal, annak tagjaival. A kérdésekre adott válaszok pedig szándékoltan összeolvadnak, kialakul valamilyen „hangszövet”, amely jól hallhatóan összeköti a négy kiállítási teret.
Az első tér, az Ördögszántás egy PVC-függönyökön keresztül a hátsó falra vetített videó, amelyen egy homokból, földből létrehozott építményt alakít, változtat folyton az áramló, mozgó víz. Ez a mindent megváltoztató áramlás talán szimbolizálhatja azt is, hogy egy közösségen belül hogyan alakulunk, változunk mi magunk, de azt is, hogy általunk hogyan strukturálódik át maga a közösség. Ahogy a végtelenített videón is láthatjuk, ezek a soha véget nem érő változások végigkísérik az emberiség földi történetét.
A második tér az Idegmező, amely a közösségekben létrejövő hálózatok, kapcsolatok organikus és szövevényes rendszerét hivatott megjeleníteni. Teszi ezt megszáradt homokos, iszapos agyaggal bevont kötelek segítségével, amelyekből egy bonyolult, csomópontokat is tartalmazó hálót épített ki a MŰTŐ csoport. A természetes anyagok használata, a készítők szándéka szerint, élővé teszi a hálózatot, egy organikus szervezet érzetét adva.
A harmadik tér installációja a Mágneses mező címet kapta, ahol a hátsó falra vetített videón belül még hét kisebb képernyőn láthatunk tartalmakat. A videókhoz a csoport tagjai által agyagból készített, maroknyi méretű „biomorf szobrokat” használtak fel. Ezek a csoporttagok egyéni, megismételhetetlen kézjegyei, amelyeket fel is függesztettek aztán a harmadik térben. A képernyőn, képernyőkön pedig 3D animáció segítségével ezek az elemek mozognak, találkoznak, átalakulnak, viszonyulnak egymáshoz.
A negyedik terem a Karrmező címet kapta, amely az évezredekkel, évmilliókkal ezelőtt kialakult, de ma is folyton változó, karsztkőzetből álló hegyi mezőkre, területekre utal. A víz kémiai oldása és koptató hatása révén kialakuló hullámos felületeket népi nyelven ördögszántásnak is nevezik. De a csoport szerint ezúttal a vízen, annak is a közösséget építő két megjelenési formáján, a forráson és a kúton van a hangsúly. E két vízlelőhelyet modellezték meg az alkotók. Míg a forrás a maga fizikai valójában előttünk csordogál egy keringető felhasználásával, addig a kutat a terem téglapadlójába süllyesztett képernyő segítségével idézik meg.
A közkút, a forrás, tudjuk, az emberi civilizáció hajnalától jelentős szereppel bír a közösségek létrehozásában. Mert oda telepedtek le, ott álltak meg utazásuk során az emberek, ahol jó ivóvizet lehetett találni. Ezt a vizet pedig a közösség megbecsülte, tisztán tartotta (vagy háború esetén megmérgezte, használhatatlanná tette), hiszen megléte a lét alapja volt. A forrás, közkút ugyanakkor a közösségi élet tere is, ahol a szűkebb, együtt élő közösség találkozott, de ahová a külső világból is érkeztek emberek, hírek. A kút, a forrás, a víz tehát közösséget képező és fenntartó erő, a közösségi lét pedig az egyik olyan tényező, ami emberré teszi az embert.
A kiállítás szeptember 18-ig látható Óbudán, a Lajos utca 158-as szám alatt.
