Szabó Magda neki adta az Abigélt

Színésznek készült, bár saját bevallása szerint tudattalanul már gyerekkorában ott lakott benne a rendező. Szülővárosában, Jánoshalmán kiskamaszként ő szervezte az augusztus 20-ai ünnepi műsort, és az éjféli mise előtti betlehemi játékot. A csapatmunkában hisz, megbecsüli a munkatársait, és színészeit talán azért is érti meg olyan jól, mert nem felejtette el, milyen volt a színpadon állni. Színházi mesterei tanításai a mai napig a fülében csengenek, és rengeteget tanul a tanítványaitól.

– A jánoshalmi plébános atyának már 11 éves koromban elmondtam, hogy szerintem a misztériumjátékban hol és hogyan kell megjelenniük az arkangyaloknak, és gyakorlatilag megrendeztem, hogy inkább a szószékről szólaljanak meg, és ne az oltár előtt sorakozzanak egy vonalban – idézte fel első „rendezését” a Nádasdy Kálmán-díjas rendező. – Aztán a legendás szentesi drámatagozatos gimnáziumba kerültem, ahol azt gondoltam eleinte, hogy egyáltalán nincs is szükség rendezőre, hiszen úgyis megbeszéljük, hogy ki, mit csinál, vagyis ez valóban csapat munka. Persze aztán rájöttem, hogy szükség van a rendezői vízióra, koncepcióra a történetmeséléshez és ahhoz, hogy egy előadás jelrendszere, kontextusba helyezése a nézővel együtt egy közös élmény, felismerés vagy összekacsintás legyen.

– Szentesen ismertem meg életem első két mesterét, Bácskai Miska bácsit és a feleségét, Erzsi nénit. Sajnos már mindketten az égi tantestületben tanítanak tovább. Nekem ők amolyan pótnagyszüleim is lettek az évek során, kialakult egy családi barátság. Anyukám szintén pedagógus volt, rájuk bízott. Aztán én is visszajártam hozzájuk, halála előtt jánoshalmi halászlevet vittem Miskabá’-nak, azt nagyon szerette.

Miskabá’ – ahogy a tanítványai hívták - volt a szentesi Horváth Mihály Gimnázium irodalmi-drámai tagozatának elindítója, majd az intézménynek 16 évig igazgatója. Számos későbbi tehetséges művész tanulta meg tőle az önkifejezés szabadságát, de aki nem lett színházi ember, az is sokat köszönhet neki. – A pályám során azt tapasztaltam, hogy a szentesiekben – generációtól függetlenül – mindig van egy összekacsintás, egymás támogatás, amolyan színházi cinkosság, hiszen egy „alkotói alomban” nevelkedtünk. Ez Szentes titka – árulta el a rendező.

– Egy Moliére darabban játszottam 15 évesen egy vénembert. Elkértem a dédnagyapám botját, a csíkos, frottír tata fürdőköpenyét, felvettem egy béka papucsot, és kész is volt az öregember – nevetett az emléken. – Annyira elhivatottan készültem a színészi pályára, hogy elmentem a falig: 14 alkalommal jelentkeztem színész szakra. Gyakran duplán, hiszen volt, hogy prózai és zenés osztály is indul. Elsőre nem vettek fel a prózaira, mert ott azt mondták, hogy a musical szakra úgyis bekerülök. Aztán ott is kiestem. Ez nagy törés volt 18 évesen.

Érdekesség, hogy későbbi pályatársát, Szabó P. Szilvesztert felvették, akit aztán számtalanszor rendezett színpadon. (Legutóbb a már említett kapolcsi Mr. és Mrs. című kétszereplős darabban, Janza Katával - a szerk.) -Szilveszterrel jó barátok vagyunk, gyakran ugratjuk egymást azzal, hogy akár osztálytársak is lehettünk volna, de együtt felvételiztem Peller Annával és Siménfalvy Ágotával, akiket szintén sokszor rendeztem azóta.

Az első csalódást, hogy nem „kellett” a színpadnak, azonban nem volt könnyű kiheverni, de Szilárd csak rövid időt engedélyezett magának a bánkódásra. - A rádióban hallottam egy felhívást, hogy Veszprémben szereplő meghallgatás lesz. Apukám beültetett a kis Polskijába, és elzötyögtünk. Akkor már beletörődött, hogy nem lehet visszatartani, szenvedélyes a szerelmem a színházzal. Rögtön megkaptam Péter szerepét a Jézus Krisztus szupersztárba. A főszerepet a szintén Szentesen végzett Gazdag Tibor játszotta. Ott ragadtam a Veszprémi Petőfi Színházban, sokféle szerepet eljátszottam, testközelből éltem a színházi létet. Egy idő után kibújt belőlem a rendező, hiszen nagy tisztelettel és alázattal ugyan, de mindig elmondtam a meglátásaimat, véleményemet és az ötleteimet a rendezőknek. Persze nem pimaszkodásnak szántam, tudtam, hogy nekem még rengeteget kell tanulnom, de nagyon naiv voltam, és azt hittem, hogy mivel ez egy csapat munka, ezt megtehetem. Hát, finoman szólva, nem mindenki tapsolt.

– A veszprémi színházi inasévek után Toldy Máriánál tanultam. Ő volt a következő mester – egyébként most alig pár háznyira lakunk egymástól és örömmel látogatom. Közben három színházban is játszottam, a Madáchban, a Pesti Magyarban és a Fiatalok Színházában. Úgy tűnt, fut a szekér, rengeteget dolgoztam, de amikor elmentem egy öt hetes amerikai turnéra a Toldy stúdióval, akkor mire hazajöttem, kifutott alólam az összes munka. Jött egy olyan kemény év, hogy gyakorlatilag éheztem. Amikor a mikróban melegítettem a száraz kenyeret, akkor tudtam, hogy a haknikból nem fogok megélni.

A fordulópontot Somogyi Szilárd pályáján megint egy felhívás hozta: Kerényi Miklós Gábor rendezőasszisztenst keresett maga mellé az Operettszínházba.

Nem mindig ment simán, küzdeni kellett a sikerért

Fotó: MH/Purger Tamás

– Elmentem és ott találtam magam egy komoly állásinterjún 2002 áprilisában. Semmit nem tudtam az operettről, tulajdonképpen nem igazán kedveltem ezt a műfajt. Belépőnek el kellett olvasnom a Csárdáskirálynő szövegkönyvét, és olyan színháztörténeti kérdéseket kaptam, mint egy rendező szakos felvételin. Május 4. – én aztán leszerződtem a Budapesti Operettszínházba rendező asszisztensnek. A Csárdáskirálynőben a kortárs operett színészek krémjével kezdtem. Fontos volt, hogy Oszvald Marika, Fischl Mónika, Vadász Dániel, Szendi Szilvi vagy Peller Károly annyira elfogadjon, hogy amit mondok, olyan legyen számukra, mintha Kero mondta volna. Kerényi Miklós Gábor egyébként az első pillanattól kezdve munkatársként kezelt, és meghallgatta az ötleteimet. Helyre tette a szakmai önbizalmam, hogy nem vagyok én alkalmatlan, és nem biztos, hogy a színészet az, ami a színházcsinálásból rám vár. Három évig voltam az asszisztense.

A színészek legnagyobb elismerését Szilárd aztán azzal vívta ki, hogy amikor az egyik Csárdáskirálynő főpróbán Peller Károlynak elment a hangja, ő a zenekari árokból felénekelte Bóni dalait, a színpadon pedig Peller Károly táncolta és tátogta el a legnagyobb operett slágereket.

– Így tulajdonképpen a „színész lelkem” is kielégült, játékmesterként is jól éreztem magam, hiszen rendezhettem gálákat, kisebb fellépéseket, de elkezdtem úgy érezni, hogy rendezőként is megmutatnám az ötleteimet. 2004-ben összeverbuváltam egy csapatot, Szinetár Dórával és Dolhai Attilával, és Aczél András támogatásával bekopogtam Bán Teodórához, akinek elmondtam, hogy szerintem A Valahol Európábant én sikerre tudnám vinni ezekkel az emberekkel. Ő volt a következő mester, aki lehetőséget adott nekem a Városmajori Szabadtéri Színpadon, mert azt mondta: rendben, csináld – elevenítette fel Somogyi Szilárd.

Számos előadás következett aztán a sorban, a teljesség igénye nélkül jött a Jövőre, Veled, Itt! – ezt 18 éve játssza folyamatosan az Operettszínház, és Szentpéterváron oroszul is megrendezte –, majd jött a Mária evangéliuma a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, de a Szép nyári nap, a Veled, Uram!, a Szerdán tavasz lesz, vagy a Virágot Algernonnak amely még ma is telt házakat vonz. Mindezt hivatalos papír, vagyis diploma nélkül, de már alanyi jogon, rendezőként.

– Marosvásárhelyen végeztem el végül a rendezőszakot 2012-ben. Fontos volt, hogy egy másfajta színházi formanyelvet is megtanuljak. Ott Babarczy László lett a mesterem – árulta el a rendező, aki rengeteg előadást állított színpadra Erdélyben is, ahol ugyanúgy, mint egy magyarországi vidéki- vagy fővárosi színházban, mindig igyekezett a társulat részévé válni. – Az egymástól való tanulásnak a híve vagyok. Bár mindig van egy erős vízióm, de a színésznek is van szava, hiszen az alakuló előadás egy közös szövetség, amiben egy irányban haladunk. Persze én vagyok a kapitány, de az a jó, ha tudnak velem jönni. Bennem nagyon erősen először a képek születnek meg egy előadásból, ezekből jön létre a koncepció, ami alapján vezetem a színészeket. Érdekes, hogy mindig az utolsó kép villan be először, az beég az agyamba, a lelkembe, és innen fejtem vissza. Sokféle színésszel dolgoztam, dolgozom együtt, és ez nagyon boldoggá tesz.

Somogyi Szilárd 15 éve tanítja is – ahogy ő fogalmaz – „a színházat” a Pesti Broadway Stúdióban. Innen számos színész indult el a pályán, többek között tanítványa volt Kocsis Dénes, Vágó Zsuzsi, Vágó Betti, Bálint Ádám, Angler Balázs és még sorolhatnánk.

– Örömmel figyelem a pályájukat, hiszen a mai, fiatal zenés színészek magját ők alkotják, és amikor csak tehetem, megnézem őket – mondta mosolyogva a rendező, aki arra a kérdésre, hogy tanítana-e a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, egyértelműen válaszolt. – Igen, sőt! Úgy érzem, tudnék olyat átadni, ami hasznos lehet a fiataloknak zenés- és prózai szakon is. Hiszem, hogy a megszerzett tapasztalatot tovább kell adni. Meg lehet tanítani azt, hogy hogyan figyeljenek a rendezőre, mi a ritmusa egy szerepnek, egy előadásnak, hogyan építsék be az instrukciók segítségével a személyiségüket. Nem befolyásolni kell őket, hanem olyan, sokszínű kertként nyúlni hozzájuk, amit gondozni, nevelni, metszeni kell. A termést viszont mindig ők hozzák.

A rendezés és a tanítás mellett Somogyi Szilárd egy új feladatkörben, színházi producerként a Pesti Broadway Alapítvánnyal és a Veszprémi Petőfi Színházzal közösen állította színpadra a Lévi Story című musicalt, ami a farmernadrág történetéről szól. Az ősbemutató Siófokon volt, augusztusban a Fertőrákosi Barlangszínházban láthatja a közönség, ősszel pedig a Veszprémi Petőfi Színház repertoárjának a része lesz.

– Ebben az előadásban a színház gazdasági oldalát is szó szerint nemcsak, hogy a bőrömön tapasztalhattam, de irányíthattam is. Ezen a vonalon is haladok tovább, hiszen misszióm, hogy új magyar musicaleket hozzak létre. Eddig kilenc ilyen volt rendezőként vagy íróként, most pedig producerként is vannak további terveim. A színházcsinálásnak ezt a részét is meg akarom alaposan tanulni. Van ugyan egy menedzseri diplomám is, de a gyakorlatban másképp fest ez a feladat. Szerencsések voltunk, hiszen a Lévi Story-ra, mint ősbemutatóra, az EMMI-től kaptunk támogatást. Nekem az a feladatom, hogy ezzel az összeggel jól tudjunk sáfárkodni, hiszen én nem szeretnék többet kérni, mint amire az előadás létrehozásához szükség van. Utána pedig az én felelősségem, hogy minél több emberhez eljusson, hogy a remek színészeknek és alkotóknak köszönhetően sikeres legyen, és aztán már a siker éltesse tovább.