Kultúra

Jó, ha egy kicsit serceg

Elmúlt 74 éves, de a városban még motorral és kerékpárral közlekedik, sőt felteker budai házukig is a hegyre. Azt mondja, a hangsúlyt ma már inkább a családdal töltött időre helyezi, de azért hetente koncertezik a Szent István Bazilikában, játszik az Operaházban és járja az országot is. Azt is mondja, ha feltesz egy feketelemezt, annak halk sercegése a fiatal korát idézi. Kováts Kolos operaénekes, a magyar operajátszás egyik legsikeresebb basszistája, a Magyar Művészeti Akadémia levelező tagja rendületlenül szerelmes hivatásába.

Jó, ha egy kicsit serceg
Kováts Kolos ötvennégy éve tagja az Operaháznak
Fotó: MH/Hegedús Róbert

– Mennyit játszik még az operában?

– Előfordulok.

– De tényleg: számszerűen?

– Öt-hat előadás évente, ha csak be nem ugrasztanak valamibe. Ennyi a meghívás oda, és ez pontosan annyi, amennyit örömmel vállalok és teljesítek. Ez az ötvennegyedik szezonom az operában, több mint tíz éve már nyugdíjasként vagyok tag.

– Ötvennégy évad! Ez egészen kivételes, nem?

– Inkább csak ritka. Van kolléga, aki hosszabb ideig volt tag, de nem gyakori, ez igaz.

– Mennyit változott az Operaház fél évszázad alatt?

– Megéltem két átépítést, mindkettő négy évig tartott. Megtapasztaltam, milyen az Operaház nélkül, csak az Erkelben játszani. Most viszont már működik az Eiffel Műhelyház is, ami egy újabb játszóhely, ez egy érdekes változás.

A fiatalok tisztelik, számítanak a tanácsira
A fiatalok tisztelik, számítanak a tanácsaira
Fotó: MH/Hegedús Róbert

– Ötvenegy év alatt nyilván újabb és újabb fiatal generációkkal dolgozott együtt. Milyen a kapcsolat velük?

– Nagyon jó. Abban a szerencsében van részem, hogy a fiatalabb művészek szeretettel és tisztelettel fordulnak felém, ez megható. Nem tanítok, de sokan kérnek tőlem tanácsot, én pedig nagyon szívesen segítek nekik bármiben. Ők is ismerik a pályámat, amire büszke vagyok, úgy érzem sok mindent meg tudtam valósítani, amire vágytam. És több rekordot is tartok az Operaházban.

– Például?

– Én játszottam a legtöbbször Sarastrót A varázsfuvolában. Itt több mint százhatvan alkalommal játszottam, de mivel külföldön is alakítottam ezt a szerepet, kétszáznál több alkalommal lehettem Sarastro.

Világszerte a legjobb Kékszakállú-énekesek között tartják számon, az Operaházban pedig ő alakította a legtöbbször Sarastrót
Világszerte a legjobb Kékszakállú-énekesek között tartják számon, az Operaházban pedig ő alakította a legtöbbször Sarastrót
Fotó: MH/Hegedús Róbert

– Egy korábbi interjúban, úgy emlékszem, azt mondta, a kedvenc szerepe a Kékszakállú. Ez még ma is így van?

– Engem valójában Verdi-operákban szerepeltettek a legtöbbet, és abban is érzem leginkább otthon magam. A Don Carlost rengetegszer játszottam, és azt a darabot nagyon szeretem is.

– Wagnert viszont keveset játszott.

– Megterhelő volt számomra, hogy egyik nap Sarastrót énekelek, másik nap Wagnert. Ma is fel-felkérnek egy-egy Wagner szerepre, de azért az ő műveinek a zöme, a Wagner-irodalom kimaradt az én életemből, nem volt alkalmam alaposabban beleásni magam. Későn ismertem meg. Így alakult.

– Ha előbb ismeri meg Wagnert, akkor jobban próbára tette volna magát ezen a területen?

– Akkor az olasz repertoárt nem tudtam volna olyan jól csinálni. Ki tudja, mi lett volna, ha…?

– A francia vagy az orosz opera az énekes szempontjából mennyire más?

– Az énektechnika ugyanaz, de más nyelven kell énekelni, és arra át kell állnia az ember torkának is. Én például sokat énekeltem oroszul, amit szerettem csinálni, és meg is tudtam vele birkózni.

– És Bartók? Az ő munkássága mennyire különleges világ?

– Bartókkal nekem nagy szerencsém volt, éppen akkor jutott el hozzám, amikor a zenei tudásom, tapasztalatom megérett arra: huszonhét évesen énekeltem először a Kékszakállút, nem is itthon, hanem Milánóban a Scalában. Egy évre rá már itthon is játszottam, és igaz, a nemzetközi karrierem során ezt a szerepet énekeltem a legtöbbször. Ez annak is köszönhető, hogy mikorra én felléptem ebben az operában, már visszavonultak azok a művészek, akiket kiváló Kékszakállú-énekeseknek tartottak, tulajdonképpen egy hiány keletkezett a nemzetközi operajátszásban.

– Soha nem merült fel, hogy külföldön folytassa a karrierjét?

– Bennem soha. Sok minden kötött Magyarországhoz. Lehet, hogy úgy még nagyobb karriert futhattam volna be, de nincs bennem hiányérzet. Ausztráliát kivéve valamennyi kontinensen dolgoztam, próbára tehettem a tehetségemet, amúgy pedig én szerettem a Magyar Állami Operaház tagjának lenni.

– Külföldön dolgozni nagyon más?

– Természetesen. Itthon ismernek, tudják, mennyire vagyok terhelhető, mire vagyok képes. Külföldön mindig újra be kell mutatkozni, és muszáj bizonyítani, továbbá szükséges alkalmazkodni. Ott viszont előny, hogy mivel mindenki az adott produkcióra szerződik, a rivalizálást nem érezni annyira, mint a társulati munka során.

Évtiezedek óta kerékpárral jár be a belvárosba, az utóbbi években néha inkább robogóra ül
Külföldön Bécs volt a legjobb
Fotó: MH/Hegedús Róbert

– Külföldön melyik munkát szerette a leginkább?

– Nagyon jól éreztem magam Bécsben. Még fiatal voltam, és a Borisz Godunovban szerepeltem, ráadásul találkozhattam és együtt dolgozhattam Nyikolaj Gyaurovval, aki akkoriban minden basszista példaképének számított.

– Igaz, hogy az ön kamaszkorából kimaradt a mutálás?

– Igaz.

– Ettől másképpen fejlődnek a hangképző szervek?

– Ezt nem tudom. Arra emlékszem, hogy én mindig férfihangon énekeltem, tehát gyerekként meghatározhatatlan volt még a hangfekvésem. Ekkoriban még nem basszust énekeltem, hanem utánoztam, amit a rádióban vagy lemezeken hallottam, mint egy parodista.

– Nehéz volt elhagyni az utánzást és megtalálni a saját hangot?

– Lépésről lépésre haladtam ebben a dologban, próbálgattam, mi az, ami az egyéniségemhez és a hangszálaimhoz passzol. Elég széles hangterjedelemben tudtam énekelni, de igyekeztem ezzel nem visszaélni, és – ahogy említettem – megtalálni az igazán hozzám illő feladatokat. Kirándulásaim azért voltak, ezeket sok esetben lemezre is rögzítették: énekeltem operettet, nótát is.

– Operettet?

– Hát voltak az úgynevezett haknik…

– Én ezt hittem, egy operaénekesnek az operett… hmm… nem kihívás.

– Tévedés. Az operett komplexebb műfaj. Másképp kell énekelni, másképp mondani a prózai részeket, és még táncolni is kell. Nem véletlen, hogy én csak énekeltem operett dalokat, előadásban soha nem vettem részt, ugyanis ahhoz nem értek.

– Sok műfajban van otthon. Az operán kívül van kedvence?

– Az oratorikus éneklés, ami magában foglalja a rekviemeket, a IX. Szimfóniát, a passiókat és még sok egyebet. Ilyen munkákra ma is hívnak, és szívesen vállalom.

– Az egyházzene fontos az ön számára?

– Istenhívő vagyok, hozzá tartozik az életformámhoz a hitem gyakorlása, és igen, szeretek templomban énekelni, csodálatos dolog.

– Otthon hallgat zenét, vagy inkább a csendet szereti?

– Hallgatok, de szűrök. Olyasmit nem teszek fel, ami esetleg megzavarna egy szerep alakításában, ezt mindig is így csináltam.

– Milyen hanghordozót használ? Olvastam, hogy az első lemezgyűjteménye gramofonlemezekből állt.

– Ez igaz, volt otthon egy klasszikus tölcséres-kurblis gramofonunk 78-as fordulatszámú lemezekkel, a rádió mellett folyton azt hallgattam. A szüleim úgy voltak vele, hogy ha már zajong a gyerek, olyasmit hallgasson, aminek értelme is van, ezért szívesen vették meg nekem a lemezeket. Amúgy ők is zenerajongók voltak. Ma meg mindegy, hallgatok bakelitet, CD-t, mp3-at, rádiót, mindent.

– Akkor nem hi-fista?

– Nem a hangzáshűség a fontos a számomra, hanem a mű és az előadó. Ennek talán az is az oka, hogy a korral a hallás is változik. De végül is mindegy, csak jó muzsika szóljon. Azért annyit hozzáteszek, hogy egyfelől a feketelemez hangzása valóban a legjobb, ugyanakkor azt is nagyon szeretem, ha meghallom azt a kis halk sercegést… A fiatal korom jut róla eszembe.

– Apropó, fiatalság! Még mindig motorozik?

– Hogyne, meg kerékpározom. Én a városban nem szeretek autózni. Én évtizedeken át innen a hegyről kerékpárral jártam le az Operaházba, nagyjából nyolc kilométerre van. Előfordult, hogy naponta kétszer tettem meg az utat oda-vissza. Itt, a mi utcánkban ezt a nyolcszáz métert ma is könnyen megteszem, a Németvölgyi úton már egy kicsit terhesebb felkerekezni, de azért még megy a dolog. A motorom meg valójában egy kis robogó, 50 köbcentis, de elvisz bárhová. Ezt tizenöt éve vettem, hogy részben kiváltsam a kerékpározást, és bevált. Megyek, ameddig még bírom.

Kapcsolódó írásaink