Kultúra
Szenzációs felvételek a közel száz évvel ezelőtti Budapestről és Portóról
Müller Miklós, a világban ismert nevén Nicolás Muller annak a magyar fotós generációnak a tagja, amelybe Robert Capa is tartozott, Capával egy évben is született, 1913-ban.
Mindketten magyar zsidó polgári családban látták meg a napvilágot – Müller Orosházán, Capa Pesten –, mindketten korán erősen elköteleződtek a szociálisan érzékeny fényképezés felé, és mindketten viszonylag fiatalon hagyták el az országot, ráadásul mindketten éltek Spanyolországban a polgárháború idején.
Capával ellentétben, aki Amerikába távozott, az egészen az ezredfordulóig élő Nicolás Muller (2000-ben hunyt el) azonban maradt, és karriert épített az ibériai országban.
A most a budapesti Capa központban Elkötelezett tekintet címmel látható Nicolas Muller retrospektív tárlat minden szempontból revelációértékű a magyar közönségnek.
Először is: Capával ellentétben, aki már életében világhírű volt, főleg miután a magyar származású képeslap-szerkesztő, Stefan Loránt megajándékozta a „világ legnagyobb háborús fotósa” állandó jelzővel, Muller neve fokozatosan vált ismetté, és életművének valódi súlyát inkább csak most, csaknem negyedszázaddal halála után kezdik felismerni a világban.
Azért is lehet így, mivel az oeuvre egy része sokáig ismeretlen volt.
A jelen kiállításon látható százhuszonhat kép nagy része eddig kiadatlan mű: a művész lánya, Ana Müller 2015-ben, a Muller Studio bezárásakor akadt rá egy háromezer negatívot tartalmazó dobozra. A képeket látva döntött úgy, hogy a nagyközönség elé tárja őket.
Persze nemcsak olyan fotók vannak most a falon, amelyek eddig ismeretlenek voltak, hanem Muller publikált, különféle kiadványokban felhasznált fényképei is – csak épp nem alkalmazott (megvágott, szerkesztett), hanem eredeti változatukban.
A korai képek közt még sok a Magyarországon készült felvétel. Napszámosok, csatornaépítők, kubikusok, falusi életképek és sok gyerek látható a fotókon – ahogy említettük, Muller szociálisan igen érzékeny fényképész volt, így a képein feltárul a huszadik század elejének elképesztő vidéki szegénysége, a gyerekmunkások világa is. Korántsem a nyomor hatásvadász megjelenítéséről van ugyanakkor szó. A portréin ott van az öntudat, a derű és meglepő módon a szépség is.
A fotós Budapestről a háború kitörésének évében távozott Párizsba.
A harmincas években a francia fővárosban készült felvételeket érdemes összevetni André Kertész és Brassaï egy szűk évtizeddel korábbi munkáival – annál is inkább, mert Muller, habitusából adódóan, egy teljesen másik Párizst állít elénk, mint említett magyar származású kollégái. Kertész Párizsa melankolikus, Brassaïé csibészes és szép – Mulleré inkább meghökkentő és nagyon francia. Már itt feltűnik, hogy van érzéke a furcsa pillanatok rögzítéséhez, mint például amikor lefényképezett egy másik fotóst, aki az Eiffel-torony korlátjára mászva, terpeszállásban fényképez.
Érdemes szemügyre venni az ekkor készült portéit is, amelyek nagyon elütnek a korban szokásostól. Később, amikor Spanyolországba költözött, épp arcképei újszerűsége miatt lett népszerű, ahogy a lánya meséli a kiállításon látható videóban.
Spanyolország előtt azonban Muller bejárta Portugáliát és Marokkót. Mindkét helyen fontos felvételeket készített – egy esős lisszaboni fényképen mintha maga Fernando Pessoa sietne felénk az esőben –, de akad köztük portói kikötő és piac is.
A marokkói felvételek unikálisak abból a szempontból, hogy nagyrészt szociofotók egy olyan országból, amelynek múltját máskülönben nem láthatnánk. Korabeli iskola, gyerekjátékok és városrészletek tűnnek fel a képeken.
A spanyolországi életműrész a legnagyobb. Kikerült a falra a fotós által is jónak, meghatározónak tartott felvétel a keresztúthoz érő papról és a körtáncot járó gyerekekről, míg az utolsó képek a hatvanas években készült íróportrék.
Nicolas Muller érzékeny szemmel készült fotói a maguk korában egyszerűen a valóság tükrei voltak, csaknem száz év után azonban már nemcsak azért értékesek, mint a maguk korában – azóta rájuk rakódott az idő.
Vannak mások is, akiktől tudjuk, hogy milyen volt a korabeli Pest vagy Párizs, és Capának köszönhetően van fogalmunk a polgárháborús Spanyolországról is.
Muller azonban a mindennapi részletek mestere. Azoké az apróságoké, arcoké, jellegzetes város- és falupillanatoké, amelyeket más fotósok nem mindig vettek észre, vagy ha igen, nagyon máshogy látták.
Muller képei olyanok, mint egy-egy bejárat az időbe a múlt felé.
