Kultúra

Az Elválás egyszerre dokumentumregény, költészet és dráma

Susan Taubes több mint ötvenéves könyve megdöbbentően kortárs mű

Susan Taubes Elválás című regénye ötven évvel a megjelenése után lett sikeres Amerikában. A magyarul Lázár Júlia fordításában, David Rieff bevezetőjével az Open Books Kiadónál kiadott könyv nem könnyű olvasmány, ám van benne valami megejtő szépség, ami miatt az álmok és víziók halmozásával induló és csak a végére összeálló történetbe azonnal belesodródik az olvasó.

Érdekes, hogy noha 1969-ben írott szövegről van szó, az idő mit sem fogott rajta, sőt aktuálisabb, mint valaha.

Főhőse, Sophie Blind magyar származású amerikai feleség, aki borzalmas házasságából Párizsba menekül – ám ez sem segít a belső szörnyek ellen, amelyek lassan felőrlik a nő idegrendszerét.

Eddig még nem lenne valami különös történet a valóban magyar származású Susan Taubesé, akinek regényét nem is lehet másként, mint autobiográfiaként olvasni – ám a könyv egyik legnagyobb dobása épp az, hogy bebizonyítja: a belső szörnyek voltaképp a társadalmi elvárások és azok zavarossága miatt jönnek létre. Csakúgy, mint Sylvia Plath vagy Anne Sexton, Taubes is egy olyan, háború előtt született nőgenerációnak a tagja, akiknek nagy része nem tudta feloldani a háború előtti nevelés és női szerepek, valamint a háború utáni valóság és újfajta női szerepek konfliktusát.

Mindhárman belehaltak a kísérletbe, hogy érvényesen meghatározzák önmagukat a megváltozott körülmények közt – küzdelmeik irodalmi nyomai azonban maradandók és megrázók. Taubes 1928-ban született Feldman Zsuzsanna Judit néven Budapesten, apja pszichoanalitikus, nagyapja még rabbi volt. A háború előtt, 1939-ben emigrált Amerikába apjával, és noha filozófiát és vallástörténetet tanult különféle egyetemeken, élete hamar tragédiába fordult, és 1969-ben, az Elválás megjelenése után öngyilkos lett.

Taubes egy olyan világban vergődik nőként, ahol a nagyapai tradicionális világkép tarthatatlan, az apai, a pszichoanalitikusi, tudományra alapozott világkép minimum gyanús, a női szerepek pedig olyannyira megváltoztak, hogy nemhogy a nagyanyai, rabbifeleség-mintának nem lehet már megfelelni, de az anyainak sem. Amit a könyvbéli anya, Kamilla, az egykor ünnepelt budapesti színésznő kétely és probléma nélkül képvisel – nagyvilági dámának lenni a férj pénzén, akár a vészkorszakban is –, az az érzékeny idegrendszerű, a világ megértésén gyötrődő lányának épp úgy elképzelhetetlen, mint a nagyanyai élet.

De akkor milyen a huszadik századi nő ideálja? Az egyik jelenetben, amikor apjával beszélget, kiderül: nincs ilyen, nincs érvényes kép, amelyhez alkalmazkodni lehetne. A férfiak – a férje – ibseni értelemben vett játékbabát látnak benne, intellektuális, emberi képességeivel nem tudnak mit kezdeni. Jó anya, de gyerekeinek csak az első évtized végéig van rá iga-zán szükségük, onnantól függetlenednének, ő pedig fokozatosan veszíti el őket.

Apjával, férjével, szeretőivel, gyerekeivel folytatott párbeszédeiből és belső monológjaiból áll össze a hol víziókba, hol álmokba, hol dokumentarista hűséggel felidézett családtörténetbe, hol abszurd dráma formájába öntött szövegfolyam, amely Sylvia Plathnál és Anne Sextonnál is kortársabbnak és izgalmasabbnak tűnik, néhol létfilozófiai mélységekig ér el, máshol elkápráztat egy-egy reflexió szépségével.

Úgy ír le egy párizsi esőt, egy amerikai hóesést, egy repteret, egy húsboltot, hogy az maga a tömény költészet (ez a fordítót is dicséri). A nagy kérdésre: Hol van a modern nő helye a teremtésben és a világban? végül azonban nem tud – ő sem tud – válaszolni.

Susan Taubes: Elválás

Kapcsolódó írásaink