Bosch különös világa most a mozivásznon

A film 2016-ban, Bosch halálának 500. év-fordulóján készült annak a kiállításnak az apropóján, amelyet ’s-Hertogenboschban, a festő szülővárosában rendeztek az évfordulóra.

David Bickerstaff klasszikus dokumentumfilmet forgatott, a megszólaltatott művészettörténészek mellett a kamera elé állította Peter Greenaway filmrendezőt is, aki, legalábbis a megszólalásaiból úgy tűnik, igazán mélyen ismeri a majdhogynem ismeretlen életű művész világát.

Boschról – nem nagyon lévén adat az életéről – sajnos ebből a filmből sem tudhatunk meg többet az alapinformációkon kívül. Annyi bizonyos, hogy neve művésznév, amelyet szülővárosáról, ’s-Hertogenboschról vett fel.

A bevezető képeken látjuk is a kisvárost, amely máig úgy néz ki, mint a festő idejében, felvillan a főtér is, amelynek egyik oldalán háza, másikon műterme állt.

Bár a művész egész életét itt élte le, a képek nem maradtak ’s-Hertogenboschban: az évfordulós kiállításra a világ különféle sarkaiból, így Madridból és Velencéből kellett kölcsönkérni a műveket, ám nem mindegyiket sikerült. (A Gyönyörök kertje pél-dául nem volt ott a jublieumi holland tárlaton, ám a budapesti kiállításon látható.)

Egy Bosch-kiállítás megszervezését a világ bármely pontján megnehezíti a művek alacsony száma is: mindössze 24 olyan kép van, amelyeknek igazolhatóan ő a szerzője, és néhány rajz.

A hollandoknak végül tizenhét munkát sikerült megszerezniük, amelyeknek részleteit nagyban láthatjuk a vásznon. Először az Utazót (Tékozló fiú címmel is ismert), amelyen egy vándor látható, aki épp útnak indulna, ám útját zárt ajtó keresztezi, lába felé kutya kapkod. Noha a film megszólalói sok részletre felhívják a figyelmet, nem hangzik el, hogy lehetségesen a reneszánsz korban igencsak ismert Tarot (Tarocco) kártyalapok egyikének egy változatát látjuk, a bolond figuráját. Bosch többi képének témaválasztásából egyértelmű, hogy kifejezetten művelt és olvasott ember lehetett, az antik mitológián és a Biblián kívül a mindennapi életből is előszeretettel vett jeleneteket, közmondásokat (kollégájához, Brueghelhez hasonlóan).

Nagyon érdekes, amit a megszólaló művészettörténészek Bosch képeinek értelmezési lehetőségeiről mondanak: ahhoz, hogy a különféle túlvilágvíziókat és erkölcsi példázatokat megértsük, el kell fogadnunk, hogy a reneszánsz és a középkor határán alkotó művész képzelete és valósága erősen a középkorban gyökerezik.

Abban a korban, amikor a pestis, az éhhalál, a háború mindennapos fenyegetés volt, és amikor a földi élet egyértelműen csak túlvilági kontextusban volt teljes, illetve értelmezhető.

Ugyanakkor – hívják fel rá a figyelmet a megszólalók – Bosch nélkül aligha jöhetett volna létre sok száz évvel később Goya életműve, az expresszionizmus vagy a szür-realizmus irányzata.

A képeken a megszólaló művészettörténészek minduntalan olyan részletekre hívják fel a figyelmet, amelyeket máskülönben nehéz lenne észrevenni.

Az Ecce homo című vásznon, amely szintén látható Budapesten is, ott vannak Krisztus véres lábnyomai, míg a Patmoszi Szent Jánost ábrázoló munkán a rovardémon képében valószínűleg a művész önarcképét látjuk.

A filmben is elhangzik az a festőnek tulajdonított mondás, amely a pesti kiállításnak is egyik mottója lett: „Szegény az az elme, amely mindig mások találmányát használja, és semmit se talál ki magától”.

Peter Greenaway ugyanakkor fontos tényt szögez le, amikor kimondja: Bosch elsősorban keresztény moralista festő. Az életmű egy része természetesen értelmezhető a szürrealista figurák mentén is, ám a teljes Bosch-képhez a fenti alapvetést nem szabad szem elől tévesztenünk.

Érdekes annak a zenésznek a megszólalása is, aki kórusvezetőként a zene nyelvén fogalmaz: Bosch szerinte a korabeli olasz festők letisztult kompozícióival szemben polifonikus. Sok minden történik egyszerre a képein, amelyeket ezért bonyolult művelet befogadni.  Erre céloz Jennifer Sliwka törté-nész is, aki azt mondja a filmben, Bosch képeiről az emberek általában az összes részletet fel tudják idézni, de nehezen mondják meg, mi volt az adott kép lényege, mit ábrázolt – vagyis filmszerűen, képregénysze-rűen tudjuk feldolgozni a vásznait, nem egész kompozíciókként.

Talán ebből ered az is, hogy Boscht, a középkori festőt néha meglepően kortársnak érezzük.