Egy igazi könnyed nyári vígjáték

Könnyed, de nem primitív, szórakoztató, de nem teljesen felszínes munka a címében egy híres olasz slágert, Bruno Martino dalát idéző film, amely leginkább a zsáner hetvenes, nyolcvanas években készült, mára klasszikussá lett darabjaira, így például a Pierre Richard-féle vígjátékokra emlékeztet.

Három milánói család indul el vakációzni délre – közelebbről nem határozzák meg a helyszínt, de vélhetően Pugliában vagy egészen a csizma sarkában járunk –, csak épp egy, délen szokásosnak mondható malőr miatt mindhárom famíliának ugyanazt az apartmant adják ki. Mivel telt ház van mindenhol, vagy hazamennek, vagy megszokják egymást. Csak épp karakterük és kulturális hátterük ennél jobban már nem is különbözhetne. Egyikük nagyhangú, nagyszívű egyszerű melós, aki Massimo Ranieri slágereinek rajongója, vagy ő üvölt, vagy az autórádiója.

A másik ideges, teljesítménykényszeres fogorvos, aki annyit dolgozik, mint egy őrült, de emberileg elviselhetetlen. A harmadik egy épp csődközelbe került cipőkereskedő, az aggályosság és a szőrszálhasogatás mintaképe. Feleségeik és gyermekeik is egy-egy alaptípust képviselnek a commedia dell’arte évszázados, évezredes nagy színjátékában, a társaság tagjainak folyamatos, a helyzetkomikumra épített összecsapásai, a félreértésekből és a kulturális különbségekből adódó párbeszédek igazán szórakoztatók.

Hát még amikor a milánóiak társasága összecsap a déliekkel, akiket egy idős csendőr képvisel.

A rendező kifiguráz mindenkit, a mániákus, pedáns milánóiakat, a trehány és korrupt délieket, akiket semmi nem érdekel, csak az esti tészta, azt, hogy Észak és Dél milyen szofisztikált formában képes utálni egymást, de lerántja a leplet a házastársak képmutatásáról és az önteltség fajtáiról is.

Ugyanakkor semmilyen filmszatíra nem lehet hiteles, ha nem humánus – Massimo Venier rendező és a három főszereplő, Aldo Baglio, Giacomo Poretti és Giovanni Storti is jól tartja az egyensúlyt a gyilkos poénok, az irónia, a szurkálódás és a megható jelenetek közt, amelyekben valahogy mindig artikulálódik a szeretet valamilyen formája.

A Gyűlölöm a nyarat egyszerű és könnyű vígjáték, és nem is akar több lenni. Egy tanulsága mégis van: a gioia di vivere, az életöröm, amelynek receptjét az olaszok, legyenek északiak vagy déliek, olyan jól ismerik, az élet egyetlen értelme.