A múmia arany maszkja és a divat

A művészet templomai sorozat részeként leforgatott munka narrátora Iggy Pop, akit nem látunk ugyan a filmen (pedig nagyszerűen funkcionálhatna egy fáraó átka-típusú műben), ám hangja így is telitalálat, ad valami misztikus mélységet a dokumentumfilmnek.

Noha a covidjárvány miatt félbeszakadt az utazó kiállítás szervezése, sőt időközben az egyiptomi kormány úgy döntött, soha többé nem adja kölcsön a műtárgyakat, Ernesto Pagano a meg nem valósult, szerveződő kiállítás ürügyén lelkiismeretes dokumentumfilmesként lélegzetelállító képeken rögzítette magukat tárgyakat és azok csomagolását.

Megszólaltatta Mostafa Waziryt, az egyiptomi ókori régészeti leletek miniszterét, a munká­sokat, a művészettörténészeket és a biztosítási szakembereket, sőt még azt az olasz fényképészt, Sandro Vanninit is, aki évtizedek óta fotózza a Tutanhamon-sírban talált tárgyakat.

A teljes, több mint ötezer-négyszáz leletből álló sírkamrát dokumentálta, így épp az ő munkája tette lehetővé, hogy a legutóbbi zavargások után a megrongált leleteket helyreállítsák.

A másik szálon a rendező a múltat idézi fel, azt, ahogy 1922-ben Howard Carter vezetésével, Lord George Herbert de Carnarvon közreműködésével megtalálták a sírt a kutatók. Utóbbi egy elfertőződött szúnyogcsípéstől halt meg Kairóban, nem sokkal a felfedezés után, és halála azóta is alapot ad a különféle legendagyárosoknak, akik a fáraó átkáról beszélnek.

A harmadik szál sok szempontból a legérdekesebb: az olasz rendező megkísérelte összefoglalni, hogy a tömegmédia manipulá­ciós korszakának kezdetén, a huszadik század elején miként jelent meg a felfedezés a brit és a világsajtóban, hogyan befolyásolták a divatot a múmiák és a sírkamrában talált szobrok öltözete, illetve milyen módon hatott az Egyiptom- és a Tutanhamon-mánia például a kabarék műsorára. Utóbbi témát a film előtt remek előadást tartó Liptay Éva, a Szépművészeti Múzeum egyiptológusa is érintette, aki a korabeli magyar sajtóból szemezgetett.

A sírkamrában megtalálták Tutanhamon arcmását is

Fotó: Pannonia Entertainment

Ami magát a leletet és annak bemutatását illeti: noha a rendező, ahogy írtuk, rendkívül látványos filmet készített, nagyon mélyre nem ment. Megtudjuk ugyan, ki volt az ifjan elhunyt fáraó, néhány alapinformációval is gazdagodunk arról, miként kell elképzelni az egyip­tomi vallást és mitológiát vagy a halotti kultuszt, ám ezen a szálon nem megyünk tovább. Olyan, az érdeklődő nagyközönség által többé-kevésbé ismert információk hangzanak el, mint hogy az egyiptomiak képzetei szerint a halott fáraó Ré napisten útját járja be az alvilágban, vagy hogy az usébtiszobrok, a szolgaszobrok azért kerültek a sírba, hogy szolgálják a fáraót a halála után.

Kevéssé kerül helyére az uralkodóként amúgy nem jelentős Tutanhamont megelőző kor, valamint az egyistenhit felé törekvő Ehnaton és a többistenhitet megőrizni kívánó papság közti ideológiai harc.

Magát a felfedezést kellően színesen, archív fotók és cikkek segítségével idézi fel a rendező, szerencsére a játékfilmes elemekkel nem terheli túl a történetet. Mindent összefoglalva a Tutanhamon-film elsősorban a látványért érdekes (az operatőri munkát nem tudjuk eléggé dicsérni), mint információforrás elsősorban azoknak adhat sokat, akik eddig nem mélyedtek el Egyiptom múltjában.