Kultúra
Tíz fiatal költő, tíz új hang
Fényképes antológia a kortárs költészetről
A kötet előszavában ugyanis arra utal, hogy bár meglehet, a költészet az újabb és újabb generációk fellépésével átalakul, stílusa, eszközei változnak, de a célja – az általános bemutatása, az emberen túlmutató tartományok feltárása a lehető legemberibb módon – változatlan.
Mint írja, nem átfogó képet akar adni arról, milyen folyamatok zajlanak jelenleg az irodalomban, hanem fel akarja kelteni a figyelmet néhány példa felmutatásával arra, hogy költészet nem a múlt dolga, most is, ezekben a napokban is formálódik, és jó eséllyel már élnek azok a szerzők, akikre valamikor – tíz, húsz, ötven, száz, kétszáz év múlva – úgy tekintünk vissza, mint Ady Endrére, Babits Mihályra, József Attilára.
Ez tehát a kiindulópontja Szabó Benedek válogatásának. Ehhez kapcsolódik, hogy a szerkesztő a költőkről készített, a régmúlt hangulatát idéző, fekete-fehér portréival illusztrálja a műveket, ily módon némileg egybekapcsolva a múltat a jelennel.
Nehéz volna olyan állításokat megfogalmazni, amelyek a kötetben szereplő valamennyi szerző költészetére igazak volnának, minthogy jól érezhetően mind saját hangjukat keresik. A legszembetűnőbb közös vonás a szűnni nem akaró önreflexió, saját állításaik, nézőpontjaik folyamatos felülbírálása, váltakozása.
Az irónia és a világgal szemben tanúsított cinizmus ha olykor meg is jelenik, de nem fő szervező ereje ezeknek a műveknek, a helyét az őszinteség iránti vágy veszi át, egyfajta komolyság az élet és legfőképp a hús-vér ember ügyes-bajos dolgaival szemben, amit tekinthetünk akár metamodern gesztusnak is. Ez az őszinteség pedig gyakran a személyes hangvételben jelenik meg, helyenként már-már vallomásos módon.
Locker Dávid A Könnyen Barátkozók című versében például saját introverziója kerül terítékre: hosszasan felsorolja, miért utálja az úgynevezett Könnyen Barátkozókat, azokat, akiknek mindenki mindent megbocsát, akik mindig tudják, mit kell mondaniuk és erőfeszítés nélkül igazodnak el a hétköznapokban.
A vers végére azonban az önreflexió végbemegy: a költői én beismeri, valójában nem ezért gyűlöli a Könnyen Barátkozókat – az olyanok, mint ő, egyszerűen csak képtelenek elviselni, hogy valaki szerethetőbb náluk. A személyes, hétköznapi problémák ily módon válnak az irodalom témájává a kötet szerzői-nél, egyfajta látleletet kapunk egy generációról, annak problémáiról, legyen szó egy nagyszülő elvesztéséről vagy egy baráti konfliktusról.
És ha már metamodern gesztusokat említettünk: visszatérő motívum több szerzőnél a pusztuló természet, a sebesült állatok képe. „Láttam pár hete egy galambot megvakulni. / Előbb csak a dulakodást hallottam: karmos / lábak sisteregnek egy fémrúdon” – írja Psyche-gyakorlat című versében Kustos Júlia, aki az antológia talán legígéretesebb szerzője.
„Döglődő hal akit kihúzott a háló / Ordítozom a kulcsszavakat”; „Levágták az uszonyom” – Juhász Lilla Kornélia Csönd című versében jelennek meg ezek a képek.
Míg Endrey-Nagy Ágoston Tájvesztés Hotel című, szorongásos, látomásszerű szövegében a természet és az azt kihasználó emberek állnak szemben egymással, már-már a szürrealizmus határát súrolva. „A sertéstelep távlatok nélküli világítása felragyog. / A folyosó végén megáll az erdőirtás”. Ebben a kivételes erejű versben nem a sötétség az, amitől félnünk kell: „Amelyik szobából fény, attól úgy rettegsz / mint egy pusztuló táj”.
A Jövőbemutató egy izgalmas könyv, amely a megfogalmazott céljait kétségtelenül képes elérni. A felvillantott fiatal szerzőket olvasva a kortárs irodalommal szemben érzett, időnként jogos pesszimizmusunk, ha nem is végérvényesen, de könnyen elillanhat.
