Kultúra
Egy családi krízis és egy bűnügy nyomában
Georges Simenon lélektani regénye igazi meglepetés a szerzőtől
A másik ok ezeknek a könyveknek az irodalmi minősége: mindkét író elképesztő tehetséggel teremt karaktert, atmoszférát és ugyanilyen tehetséggel rajzolja meg egy-egy közösség dinamikáját.
A most az Agave Könyvek kiadónál Ertl István fordításában megjelent Simenon-kötet A mérgezés eddig még nem volt olvasható magyarul. Azoknak, akik egy újabb Maigret-történetet vártak, csalódniuk kell, a mérgezésben nem bukkan fel a bölcs nyomozó.
Minden más, ami a Simenon-történeteket jellemzi, azonban megvan itt is: az érzékeny lélektani ábrázolás, a rejtély és a francia felső-középosztály társadalmi rajza.
A huszadik század közepén járunk a francia vidéken, itt él a Donge család, a két Donge fiú egy lány testvérpárt vett feleségül, így gyerekeik kétszeresen is unokatestvérek.
A nyitó lapokon felrajzolt kerti idill oly annyira tökéletes, hogy azonnal gyanút fogunk, és valóban: hamarosan arzénmérgezés áldozata lesz az idősebb fivér, Francois.
A bűnügyi regényekkel szemben azonnal lehet tudni, ki volt a tettes: a feleség, aki nem is tagad egy percig sem.
Az olvasó, még ha zavarba is jön, alighanem hamar kapcsol: a Maigret-történetekkel szemben itt nem az a kérdés, hogy ki volt a gyilkos, hanem, hogy miért.
Főleg, hogy az áldozat nem hal meg, helyette – igazán pokoli ötlet, amely Sartre Zárt tárgyalására emlékeztet, legalábbis a kiindulópontját illetően: milyen szenvedést képes okozni valakinek a másik ember – épp neki kell megfejtenie és megértenie, hogy neje miért akarta eltenni láb alól.
Simenon igazi lélektani drámát kerekít a történetből – és ahogy kibontakozik a pár élettörténete, fokozatosan megértjük, a feleség, Bébé indokait.
Mivel mégiscsak krimiről van szó, a megoldást nem árulhatjuk el – annyi azonban bizonyos, hogy az 1989-ben elhunyt Simenon voltaképp megelőzte a korát ezzel modern nőtörténettel, amely bizonyos aspektusaiban talán nem véletlenül idézi Flaubert Bovarynéjét. Csak épp itt mindent a férj szemén keresztül látunk, aki előtt fokról fokra tárul fel az igazság és ugyanígy fokozatosan kell szembesülnie saját világképe tarthatatlanságával és valódi, elfojtott vagy fel sem ismert érzéseivel.
Sok szempontból meglepő Simenon könyve – a rövid kötet elolvasása után az olvasók nagy részében pedig bizonyára felmerül, hogy nem igazságtalan-e, hogy a szerzőt csak krimiíróként tartjuk számon.
Hiszen az írónak nem ez az egyetlen, a krimi és a szépirodalom határán mozgó alkotása – hacsak el nem fogadjuk végre teljes jogú szépirodalmi műfajként magát a bűnügyi regényt. Akkor viszont Georges Simenon nagyobb író, mintsem gondolnánk.
