André Kertész ikonikus fotói a Zsolnay negyedben

„A világ sokféle, másként látja egy darázs sokrétű szemberendezésével, másként egy hal és másként André Kertész. Egy evőeszközből, egy gyufásdobozból, egy banális utcasarokból olyasmit lát meg, amit én soha. A tárgy mögött, a legegyszerűbb tárgy mögött, akár a természet alkotta, akár az emberi kéz, a kompozíciót keresi. A jelenséget felbontja törvényeire. Ez a látás az, ami művészi” – írta Márai Sándor a világhírű magyar fényképészről. Az idézet a pécsi Zsolnay negyedbeli M21 galériában látható André Kertész-kiállítás egyik mottója.

A Csizek Gabriella kurátor, a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ munkatársa által jegyzett tárlaton – amely Táguló horizontok címmel május 20-ig látogatható – javarészt Magyarországon készült munkák tekinthetők meg, illetve néhány ikonikus külföldi fotó, köztük a Szatirikus táncosnő, amely Párizsban készült Förstner Magdáról 1926-ban.

Utóbbi kép a bejáratnál kapott helyet. (Remek ötlet, hogy a fotó alatt elhelyezték a fényképen szereplő kanapé pontos mását is, amely a kiállításban készült fotók és szelfik helyszíne lehet.)

Az elegáns, ugyanakkor a kertészi életműre való ráhangoltságról tanúskodó válogatás önmagában is megállja a helyét, ám az installálásnak köszönhetően párbeszédhelyzetek, csomópontok is keletkeznek a kiállítótérben.

Egy csoportban láthatók például a paraszti életképeket ábrázoló fotók a korai magyarországi korszakból vagy a kevés megmaradt világháborús kép, köztük egy ritkán kiállított lengyelországi felvétel. André Kertész 1914 júliusában vonult be a 26. gyalogezred katonájaként, és először a lengyel, majd az orosz frontra került. Egy mellkaslövéstől a bal keze lebénult. Budapestre, majd Esztergomba szállították rehabilitációra. Ebben az évben készült a kiállításon is látható pomázi felvétele, a Kupaktanács, illetve a híres Víz alatti úszó fényképe, amelyet az esztergomi uszodában fotózott.

Már itt, a korai képeken látszik, hogy a fotó – mint ahogy a képzőművészet is – valójában a belső és a külső kép metszéspontjában jön létre, erre utal Márai is. Maga Kertész így beszélt erről Lugosi Lugo Lászlónak: „Elhatároztam, majd ha én megkeresem a géprevalót, akkor majd veszek gépet. De addig az időig… abban éltem, hogy ha majd lesz nekem gépem, akkor így és így fogom csinálni. Kompozícióból kifejlődtem gép nélkül” – vagyis az, hogy a világot fotósként látta, előbb volt, mint hogy fényképeket készítsen – minden bizonnyal ez az egyik kertészi titok.

Látható a tárlaton például az 1918-as, Pozsony című felvétel, amely egy lépcsőn felfelé haladó, szatyrot cipelő embert ábrázol – olyan fénykép, amelyen semmi, de semmi különös nincs. A városrészlet, a lépcső, a megfáradt férfi és egy kihajtott ablaktáblára eső árnyéka mégis olyan képet eredményez, amely nemcsak kompozícióként tökéletes, de valamiképp magában hordozza a háború utolsó évének és Pozsonynak, sőt még a hosszú 19. század lezárásának érzetét is.

Egy blokkba kerültek a „vizes” képek is, így például a Csónak alkonyatkor a Dunán 1917-ből és a többi Duna-kép, míg az utcaképek között a párizsi Pont des Arts a budapesti, esős Kálvin térrel és a háború előtti Erzsébet tér egy szegletével kerül párhuzamba.

Kikerült egy kép a híres Torzulások sorozatból is.

A Kertész-rajongók bizonyára örömmel veszik, hogy a kiállítás vitrinjeiben néhány, a fotóshoz köthető tárgy is helyet kapott.