Közös ragyogás

A Magyar Művészeti Akadémia Népművészeti Tagozata által szervezett, április 30-ig nyitva tartó, Legszebb perceink című kiállítás tényleg emlékezetes marad látogatója számára. A művek, amelyeknek elkészülte, az alkotás folyamata a művész számára a legszebb perceket jelentik, hasonló felemelkedést, a hétköznapitól való elszakadást eredményeznek a produktumot, a kiállítás tárgyait szemlélőknél is. Tetten lehet érni ugyanis azt az örömet, amely ott van az alkotás folyamatában és egyszersmind a tárlat összeállításánál is.

Ahogy írja, Kósa Klára akkor boldog, ha mutathat valamit az ő világának színeiből. Mert a magyarok színesek, fényesek és ragyogók is egyben. Kósa Klára, aki (mint azt a Magyar Hírlap február 26-i, hétvégi mellékletében megjelent interjúból tudhatjuk) kisgyermek kora óta keramikusnak készült, a Mezőtúrról indult, több mint fél évszázados pályafutás után műveiben, személyiségében ragyog nekünk. Elég csak ránéznünk egy-egy áttört, festett, zománcozott táljára, hogy biztosak legyünk ebben. Sokan alkotnak a műfajban, köztük vannak remek fazekasok, keramikusok is, de ebbe a magasságba csak kevesek képesek eljutni. Igaz, az említett interjúból azt is tudjuk, nem kerülhet ki hibás darab a keze alól, azt inkább darabokra töri.

Kósa Klára önzetlen, hiszen a kiállításra meghívta a barátait is. No nem vörösborra és pogácsára, a megnyitóra – amin egyébként annyian voltak, hogy nem fértek el a Vigadó földszinti kiállítóhelyiségében, és volt, aki az épület elé, az utcára szorult –, hanem kiállítónak maga mellé. Hogy megoszthassa velük az ő nagy örömét, ötvenöt esztendő alkotómunkáját, illetve az idők folyamán megközelített teljességet.

Valóban, ennyi idő alatt sok jó emberrel találkozhat az ember, olyanokkal, akik odafigyelnek az őket körülvevő világra, és okos, szép dolgokkal igyekeznek berendezni azt. Kósa Klára négy részre osztja meghívottjait. A kezdetekre, az édesanyjára: Kósa Ferencné Kovács Erzsébet textilművészre. Aztán a folytatásra: magára. Ezután a jelenre, ahol már ott van az említett ötvenöt alkotó is. Végül pedig a jövőt illetően a tizennégy éves Sótonyi Lottira hívja fel a figyelmet, aki viheti tovább a Kósa Klára által is szolgált nagy keramikushagyományt, –művészetet.

Mert Kósa Klára elsősorban művész, aki a sarat, az agyagot találta meg mint anyagot, hogy a benne, a lelkében rejlőt a világ elé tárja. Sárból, néhány egyszerű eszközzel, színnel hozza létre azt a szépséget, ami szinte meghökkent minket tárgyai előtt állva. Legyenek ezek a már említett, áttört falitányérok vagy egy hasonló módon megfogalmazott történelmi Magyarország-térkép, vagy Isten báránya az egyház oszlopán, esetleg egy köpenyes Madonna, aki áldott az asszonyok között. A tálakon ott vannak az erdők, mezők (éjjel mesélő) madarai, az erdők királyai, a szarvasok, az Édenkert, no és a lelkünk virágai is, mind-mind.

Megnézhetjük a Búsi Lajossal és Gonda Istvánnal készített mezőtúri cserepeit, a készleteket és a különálló, szépen megmunkált darabokat is. És persze a reneszánsz ihlette munkákat. Festett, zománcos tálakat korabeli férfi és nő képmásával, no és az elmaradhatatlan táncot. Táncot a kertben, zenét a virágok között, a pavilonban, a régen volt örömet és boldogságot. És hucul falitányérokat a muzsikáló medvével, a pisztolyos, lovas betyárral.

Aztán itt vannak a teljesség igénye nélkül a közös ünnepre meghívottak. Itt van Kolumbán Zsuzsa a gyönyörű öltöztetett babáival, Pauli Anna a valóban nyugalmat árasztó szép szőtteseivel, Veres Kálmán a régi korok fagylaltárusát ábrázoló bronz kisplasztikájával, Németh Hajnal Auróra a népi eleganciát megjelenítő ruhaterveivel, Petrás Mária Látogatás című finom domborművével. De említhetjük akár Huszti Kinga nemezből épített házait, templomait, Smetana Ágnes szomorú emléket mutató üvegét, Lipovics János szobrász bronz tálját. Mind-mind igényes, szépen megmunkált darabok, méltó kísérői, társai a kiállításon Kósa Klára keze munkájának.

Mi pedig, a Pesti Vigadóba betérő alkalmi vendégek vagy régóta visszajárók, tényleg nem is tudunk mást tenni, mint gyönyörködni.