Kultúra

„Eddigi életem legmeghatározóbb élménye volt”

A Nemzeti Színház kultúránk visszatanulásának és újrafogalmazásának tere – hangsúlyozta lapunknak Szarvas József Kossuth-díjas színművész

Húsz éve, 2002. március 15-én Madách Imre Az ember tragédiája című drámájának díszelőadásával nyílt meg az új Nemzeti Színház a Duna-parton. A sok vitát kiváltó, Szikora János rendezte előadás egyik főszereplőjét, az Ádámot játszó Szarvas Józsefet kértük emlékei felidézésére. A Kossuth-díjas színművész lapunknak arról is beszélt, mit jelent számára a Nem­zeti Színház fogalma.

„Eddigi életem legmeghatározóbb élménye volt”
„Az elmúlt húsz esztendő minden Balgája én voltam”
Fotó: MH/Katona László

– Hogyan emlékszik vissza a húsz évvel ezelőtti próbafolyamatra és a díszelőadásra?

– Nagyon izgalmas időszak volt, Az egész építés, a Nemzeti Színház szakmai fogalmi ügye, a megnyitó körül megdermedt a levegő… Ahogy elkezdtünk próbálni, a munka, az alkotás egyszerre volt felhőtlen, izgalmas, hősi, és annyi minden összesűrűsödött benne: a gyűlölet, a harag, a szeretet, a rajongás drámáját éltük át. Eddigi életem legmeghatározóbb, legembertpróbálóbb, „férficsináló” élménye volt.

– Milyen érzés volt az új Nemzeti színpadán állni?

– Pap Verával, Alföldi Róberttel és a többiekkel mi jártunk ott először, ahol korábban még senki – hősöknek érezhettük magunkat. Az ember abba az érzetbe megpróbált beleállni. Hiszen a Nemzeti Színháznak korábban nem volt saját, kifejezetten erre a célra készült épülete, ez volt az első, ami a nemzet színházának akart látszódni. Közben pedig – ahogy az előbb is említettem – sűrű volt a levegő, felmerült, akarja-e ezt a szakma, a nemzet.

Kérdés volt, hogy mit jelent egyáltalán a nemzeti színház fogalma. Emiatt úgy éreztem, a kor le akarja rántani ezt az eseményt, nekem viszont muszáj melléállni, magamban felemelni a gondolatot. Annak az előadásnak köszönhetően van fogalmam arról, hogy mi a civil kurázsi, az igazi bátorság, mit jelent egy kiemelt helyzetben legyűrni a félelmeket, de győzni is. Azt nem tudom, hogy mit tudtunk átadni akkor, de a színház mindennek ellenére úgymond kinőtte magát, már ki is van rá írva, hogy „nemzeti”. Az már rajtunk múlik, hogyan tudjuk belakni, kultúránk visszatanulásának és újrafogalmazásának terévé tenni, illetve visszaadni a közönségnek.

– Mit jelent a Nemzeti Színház fogalma Szarvas Józsefnek?

– A Nemzeti Színház kultúránk kiemelt része. Emellett azt vallom, hogy minden, amit nem ápolunk, nem művelünk, az idővel el fog halni. Művelni, ápolni kell a bennünk élő költészetet, a meséinket, a históriáinkat, a kultúrát hordozó, azt közvetíteni tudó nyelvünket, a hagyományainkat továbbadva. Számomra a Nemzeti Színház azt jelenti, hogy ehhez oda tudom adni magam, hogy ennek részese lehetek. Most minden arra irányul, hogy a múltat töröljük el, felejtsük el a hitünket, kultúránkat, gyökereinket, éppen ezért a nagy kérdés, hogy sikerülhet-e ebben a mindent megkérdőjelező világban legfontosabb közösségi komfortzónánkat, kultúránkat megerősítve megtartani, átörökíteni, művelni, élni, gyarapítani. Mindez csupa pozitív létélmény-lehetőség, hogy a kultúránkért tudok valamit tenni, még ha csak apró kis lépéseket is.

– Hogyan tekint vissza a Nemzeti kötelékében eltöltött két évtizedre?

– Politikai viharok voltak, vannak, lesznek. A ház megépült, és életem nagy élménye volt részt venni abban a folyamatban Schwajda Györggyel, aki beleállt, levezényelte a munkálatokat, és átadta a közösségnek. Nem véletlenül maradtam, hiszen oly sok vihart megéltünk már, mire Jordán Tamás megérkezett igazgatónak. Őt követte Alföldi Róbert, aztán Vidnyánszky Attila.

Minden igazgatónál kíváncsi voltam, hogy mit szeretnének létrehozni, mit gondolnak a Nemzeti Színházról. Anélkül, hogy bármit és bárkit véleményeznék, örülök, hogy megélhettem azt, ahogy Vidnyánszky Attila a nemzeti színház gondolatát a lényegénél fogva próbálja megfogalmazni. Azt, hogy mai sorvasztott nemzeti kultúránkban mint esély a színházművészet hőse van jelen – és ebben a kifogalmazásban mi támogatói vagyunk. Fontos, hogy el tudtunk idáig érkezni, illetve Vidnyánszky merte vállalni ezt a fogalmazási módot.

– Az elmúlt húsz évből tud említeni olyan szerepet vagy előadást, ami különösen a szívéhez nőtt?

– Nem. Ez belőlem fakad, így utólag pláne nincsenek bennem kiemelten diadalmas szerepek, saját munkáimnak én vagyok a legnagyobb kritikusa, látom, mit nem tudtam megvalósítani. Nagyon komoly lehetőségeket kaptam, játszottam a Bánk bánban, a Tragédiában, és elmondhatom, hogy az elmúlt húsz esztendő minden Balgája én voltam, vagyok a Csongor és Tündében. Ezek nagyon jó dolgok, de kiemelt, kimerevített pillanat nekem nincs. És nem azért nem tudok mondani, mert elégedetlen vagyok a rám bízott feladatokkal, hanem mert a színház élő műfaj.

Aki látott és szeretett egy előadást, az azt az adott pillanatot élte meg… Bár most, hogy így beszélgetés közben jobban belegondolok, amikor a színház befogadta a Bérczes Lászlóval közösen jegyzett önéletrajzi könyvünk, a Könnyű neked Szarvas Józsi című kötetből kifogalmazott önálló estemet, a Pustol a hót, az ma is nagyon fontos számomra. Vidnyánszky ugyanis sokszor hivatkozik arra, hogy minőségi szövegekkel, történetekkel kell foglalkozni, és az a tény, hogy az én saját histó­riám a minőségi színház gondolatába belefér, és a Nemzetié lehet, szenzációs pillanat volt. De az is, hogy a Nemzeti támogatja a Tündérkert-mozgalmat, hogy március 26-án gálaestet tarthatunk, vagy ahogy az egész gondolatot beemelte a Tizenhárom almafába. Óriási dolog lehetőséget kapni arra, hogy benne legyünk egymás kultúra- és közösségerősítő dolgaiban.

Kapcsolódó írásaink