Kultúra
Férfi–nő történet az ötvenes évekből
Marilynne Robinson, a Háztartás szerzője ismét érzékenyen vizsgálja az emberi kapcsolatokat
A most a Magvetőnél megjelent Jack, amelyet Mesterházi Mónika fordított magyarra, az előzőhöz hasonlóan „minimál” történet – hősei mindennapi emberek egy amerikai kisvárosban. Egy férfi és egy nő, akik véletlenül – vagy sorsszerűen – találkoznak. Nagy emberi történet, nagy szerelem lehetne belőle, csak épp az ötvenes évek Amerikájában járunk, és egyikük (a nő) fekete, a másik (a férfi) fehér.
Azonban ha azt hinnénk, hogy Marilynne Robinson beéri egy egyszerű fekete-fehér történettel, tévednénk. Miközben a háttérben kirajzolódik egy ma már elképzelhetetlen Amerika, ahol bizonyos boltokban nem szolgálnak ki afroamerikaiakat, és ahol ha egy fehér férfi megpróbál udvarolni egy fekete nőnek, egy egész család próbálja „megvédeni” a nőt, a Jack valójában nem a feketék és a fehérek ellentétéről szól.
A férfi és a nő közt nem ezért nem tud megtörténni, amit várnánk, noha az érzelmek megvannak az első pillanattól. Hanem az összes többi társadalmi különbség miatt. Egyikük metodista, a másik presbiteriánus. A férfi, noha apja lelkész volt, ő maga pedig érzékeny, művelt és tehetséges, valamiféle lelki tunyaság miatt képtelen kitörni a csavargólétből – fejből idézi az angolszász irodalom legjavát, úriemberként viselkedik, minden megvan benne, ami kell, de nem kíván tagja lenni a társadalomnak, ám kívülállása nem a művészé, vagy a remetéé vagy a bölcsé, hanem a nyomorulté, a peremvidéken otthonos szerencsétlené.
A nő szintén jó családból származik, tanárnőként dolgozik, verseket ír és rendkívül sokat olvas, sőt még érzékenysége is hasonló típusú, mint a férfié, ám miközben látha-tóan egymáshoz valók, minden mondatukban, minden elharapott szavukban összeütközik a „csöves” és a „jó állampolgár”. Marilynne Robinson bölcsen vezet egyre beljebb az érzelmek és gondolatok labirintusába, míg végül megértjük, hogy a párbeszédek – és végső soron a kapcsolat – rendre ugyanazon törnek meg: hogy az ember képtelen elfogadni önmagát és a másikat úgy, ahogy van.
Della, a nő nem a férfival nem tud mit kezdeni, hanem a csavargóval. Jack nem a nővel, sőt még csak nem is a nála magasabb társadalmi osztályból származóval nem tud mit kezdeni (egyszerűen szerelmes belé), hanem saját önképével: olyannyira lehetetlennek érzi, hogy őt elfogadják, szeressék, hogy az elejétől inkább lebeszéli magát erről a kapcsolatról, hiszen ő úgysem jó és úgysem alkalmas.
Néhol filozofikus, néha irodalmi utalásokkal átszőtt párbeszédeik, a presbiteriánus és a metodista erkölcs által kissé szétváló világkép mentén halad előre a történet, amely legalább annyira kijózanító, mint a Háztartás. Mintha Marilynne Robinson folyamatosan ugyanazzal foglalkozna: miért kevés a szeretet (szerelem) ott, ahol megjelenik az emberi különbözőség? És mennyi esélyünk van arra, hogy gyakoroljuk az újszövetségi tanítást: „szeresd felebarátodat, mint saját magadat”, ott, ahol különféle okokból magunkat nem tudjuk szeretni?
Innen már csak egyetlen ugrás a gnóthi szeauton, a delphoi jósdára írt „ismerd meg önmagad” bölcsessége. Meglehet, hogy a Robinson által modellezett hideg világnak, ahol a szeretet és a szerelem csak korlátok közt tud realizálódni – a háború és a magány annál inkább –, ennyi volna a megoldóképlete. A görögök már több ezer éve tudták.
