Kultúra

Berlin, szerelem, kabaré: a harmincas évek világa

Dominik Graf új filmje, az Erich Kästner regényéből készült Fabian – A vég kezdete hitelesen mutatja be a két világháború közti korszakot, de a színészek nem remekelnek

A Kabaré című, világhírű film idejének Berlinjében játszódik Dominik Graf új filmje, a Fabian – A vég kezdete, amely Erich Kästner regénye nyomán készült.

Berlin, szerelem, kabaré: a harmincas évek világa
Se a címszereplő Tom Schilling, se a Corneliát játszó Saskia Rosendahl alakítása nem meggyőző
Fotó: Cirko Film

Noha a maratoni hosszúságú – négy perc híján háromórás – munka pszichológiai, társadalomtörténeti szempontból vélhetően  Kästner nyomán, hitelesen idézi meg a cinikus és romlott, egyszerre szegény és pazarló korabeli Berlint, amely még fel sem ocsúdott az első világháború sebeiből, már sodródik bele a másodikba, részben a túlrendezettség, részben a színészi játék miatt korántsem sikerült hibátlanul.

A történet már-már banális: Fabian, a „vidéki” (drezdai) fiú – akit a Mű szerző nélkül című, nagy sikerű alkotás sztárja, Tom Schilling alakít – egy utált kiadóhivatalban dolgozik Berlinben. A reklámszakma nem érdekli, minden vágya, hogy író legyen. Egy sokszobás nagypolgári lakás egyik szobájában lakik albérletben, napközben úgy-ahogy teljesít a munkahelyén, máskülönben a berlini aranyifjak szokásos életét éli, kabaréból kabaréba szédül éjszaka, iszik, egyfolytában dohányzik, és járja a várost. Barátja, Stephan Labude (Albrecht Schuch) is a kor gyermeke.

Apja milliomos ügyvéd, ő maga csodálatos lakásban él a városban, anyagi gondjai nincsenek, szintén részt vesz a dekadens és fasizálódó Berlin éjjeli életében, ám valójában meghasadt személyiség: jobbik énjének egyetlen vágya, hogy bölcsész doktor legyen, briliáns értekezését Lessingről írja az egyetemen. Ő az egyetlen, akinek alakítását dicsérni lehet.

Noha a bárok, az éjjeli élet, a festők és műtermek világa, a bérelt szobák enteriőrjei sőt még a vasútállomás is többé-kevésbé korhű a filmben, amelyben felvonulnak a két világháború közti kiábrándult világ legfurább figurái, még el sem jutunk az első kulcsjelenetig, már úgy érezzük, hogy mindez sok. A rendező olyannyira igyekezett „hitelessé” tenni a miliőt, hogy a néző a hatodik kabaréjelenet és a huszadik jellegzetes mellékszereplő színre lépése után ásítozni kezd. Igen, tudjuk – vagyis elképzeltük – már, milyen volt Berlin. Menjünk tovább. Mire eljutunk odáig, hogy Fabian beleszeret a jogászlányba, Corneliába (Saskia Rosendahl), már alig hisszük el, hogy végre történik valami.

Aztán felgyorsulnak az események: a fiú is, a lány is szegények, a nagyváros törvényei bedarálják szerelmüket, bekövetkezik egy fatálisan félresikerült, rosszindulatú vicc miatt egy tragédia, majd Fabian, aki a várostól és a nőktől is megundorodik, vidékre menekül, ám a véletlen ismét közbeszól.

Kétségtelen, hogy Kästner könyve nagy, filmre kívánkozó történet, és az is kétségtelen, hogy a rendező megkísérelte átadni ezt az emberi történetet úgy, hogy az utolsó jelmezig, az utolsó széklábig minden hiteles legyen, ám ebben nemcsak a túl hosszúra nyúlt filmidő hátráltatja, hanem a saját színészei is.

Tom Schilling faarca, mimika nélküli minimalista színjátszása még csak-csak összetalál az általa alakított kesernyés, ironikus, intelligens, ugyanakkor a lelke mélyén naiv ifjúval, ám Saskia Rosendahl oly mértékben maníros, hogy az már kellemetlen. Gesztusai önismétlők, hamisak, arcjátéka primitív – mintha nem is ugyanazt a színésznőt látnánk, aki Florian Henckel von Donnersmarck 2018-as munkájában remekelt.

Ami miatt a film mégis hatásos, az a kästneri mese, amelyben kíméletlenül megmutatkozik az emberi természet fény- és árnyoldala, az ember választásai mögött húzódó szükségszerűség, az illúziók természete. Végső soron pedig feldereng az is, hogy lelkileg, pszichológiailag milyen mélyponton volt a harmincas évekbeli német társadalom, mi volt az a közeg, amelyben Hitler mocskos eszméi terjedni kezdtek. Az egyik kulcsjelenetben, amikor az egyetem idős irodalomprofesszora kifakad, hogy ebből a mocsokból, ahogy az ifjúság él, elég volt, és most már rend kellene, benne van a közelgő tragédia árnyéka: a Lessing-életművel foglalkozó idős úr aligha azt értette „rend” alatt, amit az akkor már a külvárosokban masírozó nácik.

Nemcsak a társadalom lelki meghasadtsága tárul fel a műben, de „film a filmben” módon a korabeli berlini mozgóképgyártásba is bepillanthatunk, ami izgalmas mellékvágány. Mindenesetre Dominik Graf és a néző is jobban járt volna, ha a rendező az amúgy stílszerűen a Berlinale tavaly nyárra halasztott versenyprogramjában bemutatkozó munkájából úgy hetven percet kivág.

Fabian – A vég kezdete
(Fabian oder Der Gang vor die Hunde)
Német dráma, 176 perc, 2021
R.: Dominik Graf
10/6

Kapcsolódó írásaink