Egy edzett agy meg a nüanszok

Elena Ferrante olasz író Nápolyi regényeinek hatását ma még csak nagyjából lehet felmérni. Noha azt a mai napig nem tudjuk, hogy ki rejtőzik az álnév mögött, a tetralógia olyan világsiker lett, amelyhez foghatót nagyon rég produkált író – talán Márquez sikere mérhető hozzá.

Noha egyes, a jelen korral már nehezen megküzdő magyar irodalmi megmondók természetesen a Ferrante-lázon is fanyalogtak, világosan kell látni, hogy Ferrante az első olyan szerző, akivel a női tapasztalatokon alapuló próza, ha úgy tetszik, a „női irodalom” áttört. Részsikereket, szakmai elismerést aratott ugyan Elsa Morante vagy Dacia Maraini is az olasz irodalomban – ilyen földrengés­szerű paradigmaváltást azonban még soha, senki nem indított, beleértve a legnagyobb női szerzőket, Virginia Woolfot, Alice Munrót, Margaret Atwoodot is.

Talán épp ezért akarja mindenki, mindenáron tudni, hogy kicsoda valójában Ferrante – mert mi van, ha nem is nő?

Akárhogy is: a most a Park Kiadónál Király Kinga Júlia gondos fordításában megjelent kötet, a Véletlen találkozások olvastán legalább ennyiben majdnem bizonyosak lehetünk: nő. Az eredeti­leg a The Guardianben megjelent rövid, két-háromoldalas szövegek valahol a tárca, az esszé és a jegyzet műfajának határain mozognak.

Ahogy az Andrea Ucini rajzaival megjelent könyv előszavában Ferrante írja, eleinte kétségei voltak, hogy regényíróként megbirkózik-e a rövid műfajjal. A szövegek – összesen ötvenegy darab van belőle – arról tanúskodnak, hogy ha a műfajjal nem is mindig küzd meg a szerző (néha érezhetően egy nagyobb gondolatmenetből kivágott gondolatfutamokról lehet szó), érvényes kérdéseket vet fel, és válaszai is elég izgalmasak.

A szövegek első csoportja az általános emberi léthelyzetet elemzi, így például rögtön az első, amely az emlékezet természetéről szól, és azt a kérdést veti fel, hogy vajon létezik-e pontos rekonstruálás, vagy elménk csak arra képes, hogy „elmosódott színfoltokat” hívjon elő a múltból? A második írás a félelmet járja körül, de szó esik például arról is, hogy az író milyen erősen kötődik Tarkovszkij filmjeihez.

A szövegek második csoportját Ferrante irodalommal, írással kapcsolatos jegyzetei adják. Szót ejt az íráskényszerről, máskor annak ered nyomába, hogy miként alakult át egy köznapi, banális történet, amit egy barátnője mesélt el neki arról, hogy véletlenül magára zárta egy zuhanyzó ajtaját, parabolaszerű novellává.

Több írásában foglalkozik az írásjelekkel – megtudhatjuk, hogy iszonyodik a felkiáltójel erőszakosságától, de ugyanígy nem kedveli a három pont használatát sem. „Ha egyszer vállaltam a megszólalás felelősségét, nem állhatok meg félúton” – írja.

Érdekes és tanulságos az a szöveg, amely az irodalmi újszerűség kényszerével foglalkozik – ahogy Ferrante írja, fiatalon mindent kidobott volna az irodalomból, ami nélkülözte az eredetiséget és az újszerűséget. Ahogy írja, ma már úgy látja, ez gőgös és naiv hozzáállás volt. „Mindannyian abból merítünk, amit elődeink felhalmoztak” – figyelmeztet, és hozzáteszi azt is: az újszerűség kényszerét az alkotóra a „kulturális ipar” erőlteti rá.

Aki magára mint egyedire hivatkozik, írja, csak „médiaheccben” vesz részt, majd teljesen kijózanítja a 19. századi gyökerű, a 20. századra művészbetegséggé vált zsenikultusz papjait. „Egy szerző egyedisége abban az elképesztő munkában érhető tetten, amivel újrarendezi magában az irodalmi hagyományokat” – állítja Ferrante, aki alaposan újrarendezte az olasz irodalmi hagyományt.

A szövegek harmadik csoportja kifejezetten a női léttel, a nők által megtapasztalt világgal foglalkozik. Meglepő a Gyűlölködők című írás, amelyben Ferrante a női szolidaritás fontosságára hívja fel a figyelmet, amelyet – írja – még olyan esetekben is gyakorolni kell, amikor elviselhetetlen nőkről van szó, hárpiákról, gonosz boszorkányokról. „Minden nőt rokon léleknek érzek” – jelenti ki. Ír lányaival kapcsolatban, akikre talán ráismerhetünk a regénytetralógiabeli főhősnő gyermekeire, szót ejt arról, hogy milyen iszonyatos károkat okozott a nők önképében az, hogy az irodalomban a szexuális aktust évszázadokig kizárólag férfi szemmel ábrázolták.

De Anyák címmel ír a lányok és az anyák viszonyáról is, arról, hogy a nők miként próbálják meg önállósodásuk során először eltaszítani maguktól az anyai mintát, hogy aztán jobb esetben integrálják azt a következő lépcsőfokon. „Amikor rájöttem, hogy az önmagamra találás egyet jelent anyám elfogadásával, az iránta való gyermeki szeretet újjáélesztésével, megnyugodtam” – írja.

Talán nem tévedünk, ha ezeket az utolsó szövegtípusba sorolt jegyzeteket, szösszeneteket tekintjük a legfontosabbnak a könyvben.

Ferrante, ahogy fent írtuk, a Nápolyi regényekkel hatalmas lépést tett, amikor a világ női olvasatát, a női szemmel modellezett mindenséget úgy emelte be az irodalomba, hogy amellett már nem lehet elmenni. Áttörte a gátat. Most, rövidebb szövegeiben a regényben felvetett kérdéseket árnyalja tovább, és gondolkoztatja el azt, aki a gondolkodásra hajlamos, legyen férfi vagy nő. Nem egyszer pedig olyan válaszokat talál, amelyek gyökeresen ellentmondanak az eddigi konszenzusoknak, legyen szó például az anyákról szóló írásról, amelyben a traumatizált gyermekkorral és anya-lánya viszonnyal nem „megküzd”, hanem integrálja azt magasabb szinten. Vagy arról a szövegről, ahol írói és anyai énjét ütközteti.

Ferrantét nem azért érdemes olvasni, mert divat. Hanem, mert nagyon pontosan ír nagyon fontos dolgokról. A nüanszokra is figyel, ami miatt nem egyszer a világ teljesen új, eddig ismeretlen olvasata mutat­kozik meg a szövegeiben.