Eggyé válni a szereppel

– Nagyon sokan aggódtak önért a balesetei és a műtétei után, hogy vajon újra színpadra tud-e állni. Hogy érzi most magát?

– Két orvos is azt mondta, hogy nem tud rajtam segíteni, de talán leírhatja Sződy Róbert főorvos nevét, aki vállalta a bal csípőm harmadik műtétjét. Azt mondhatom, ezzel megmentette az életemet. Sok mozdulatot nem szabad végeznem, így az az egyik újszínházi szerepemet (A palacsintás király) nem tudom már játszani, de a Császármorzsában, a Zserbótangóban és a Sári bíróban, a Hangemberekben folytatom a munkát.

– A József Attila Színházban a tizenkét éve sikerrel futó Mici néni két életét is tovább játssza?

– Az évad végén, május utóján vagy június elején elbúcsúzik a nézőktől ez az előadás.

– Lehetséges, hogy a betegségnek, a lábadozásnak is van valamilyen pozitív hozadéka az életében?

– Igen. Sok mindent át tudtam gondolni ezekben a helyzetekben úgy, ahogy előtte sosem, és úgy érzem, ettől a színészi játékom is még mélyebb lett.

– A napokban megtaláltam a Színház című folyóirat egyik 1974-es számát, amelyben Nánay István éppen az ön körszínházi alakításairól ír. Például, hogy ön mint komika és különlegesen jó mozgású színész a réges-régi bohócok utóda.

– Igaza van, nagyon szeretem a cirkuszt.

– De önnek egészen különleges szerepei is voltak, amikor például Petruskát játszotta az orosz vásári komédiában vagy a Rámájana című hindu eposz színpadi feldolgozásában Hanumánt, a majom minisztert, vagy Milton – Elveszett paradicsomában Rafael angyalt. Megfigyeltem, hogy efféle androgün és nem emberalakot, hanem bábut, angyalt, szimbolikus állatot ábrázoló szerepeket még a nyugati filmekben is inkább férfiakra szoktak bízni.

– Kazimir Károly, akivel 1968-tól dolgoztam együtt a Thália Színházban, jól ismert és értett engem, mindig olyan szerepeket adott, amelyekben teljesen eggyé tudtam válni a figurával. Dante Isteni színjátékával kezdődött az a körszínházi sorozat, amelyben bemutattuk többek közt a Kalevalát, a Rámájanát, a Csusingurát, a Petruskát, az Ezeregyéjszakát, a Gilgamest és Hoffmanstahl Akárki című darabját. Ezeket a műveket akkoriban szinte senki nem ismerte Magyarországon. Nagyon érdekelték a magyar értelmiséget ezek az előadások, rengetegen jöttek a színházba, bár a játékstílus nagyon újnak számított, kevesen értették akkoriban, és csak évtizedek múlva terjedt el nálunk. Emlékszem, hogy Ortutay Gyula, Köpeczi Béla és más tudósok bejöttek a színházba, és előadást tartottak a színészeknek ezekről az archaikus szövegekről, hogy hitelesen meg tudjuk ragadni a különleges hangulatokat. Weöres Sándor is meglátogatott minket, amikor a Holdbéli csónakost próbáltuk.

– Mit szeretett a legjobban a körszínházi produkciókban?

– Kazimir Károlyt! De persze a Petruskát és Hanumánt meg a többieket is. Imádtam játszani mindet!

– Petruska alakítását több ítész is tökéletesnek mondta, Hanumánról pedig azt írta a már idézett Nánay István, hogy ő a Rámájanában a hősiesség és az alázat szimbolikus alakja, akinek az ábrázolása sematikus lett volna, ha ön nem lehel lelket a figurába azzal, hogy a bátorsága mellett megmutatja azt, hogy félni is tud, hogy elbotlik a saját lábában, és hogy egy kötélen futkározik fel alá.

– Igen, így volt. Egy kötélen kellett felmásznom, ezzel Kazimir azt akarta megmutatni, hogy ez a figura a fönti világhoz, az éghez tartozik.

– Akkor ezért alakíthatta Rafael angyalt is, mert ön a színpadon ki tudja fejezni, mit jelent az, hogy valami vagy valaki égi minőség?

– Lehetséges. Szabó Gyula egyszer régen azt mondta, amikor velem játszik a színpadon, csak bámul, elfelejti, mi következik. Nagyon szeretem, ha egy szerep nem olyan magától értetődő, hanem van mit megoldani,
ha különleges.

– A mostani szerepei ilyenek?

– Igen. Dörner Györgynek az Újszínházban nagyon sokat köszönhetek. A Zserbótangóban is olyan figurát játszhatok, akivel maximálisan azonosulni tudok a színpadon, ahogy Sári bíróval is.

– Az 1974-es folyóirat egy másik cikkében a korabeli magyar színészeket ostorozza, hogy nincs mozgáskultúrájuk, és így a táncolós és akrobatikus elemeket tartalmazó szerepeket csak néhány művészre lehet rábízni. Az ilyen feladatok tetemes részét évtizedeken át ön kapta. Hogyan élte ezt meg?

– Azóta már megváltozott ez a helyzet a magyar színjátszásban. Imádtam mozogni, boldoggá tettek ezek a szerepek, inkább most az zavar, hogy már a korom miatt sem játszhatok ilyen figurákat.

– Színésznőként színpadon és filmekben is rengeteg jó szerepet játszhatott, a San Remó-i Filmfesztiválon a legjobb női alakítás díjazottja volt, itthon is a legmagasabb kitüntetésekben részesült.

– Sok nehézség volt az életemben, beleértve tízéves koromban a gyermekparalízist is, de valahogy a Jóisten mindig segített. Ezt akarom elmondani minden alakításommal, hogy mindenki higgyen valamiben, amiben tud, és ne adja fel, mindenki találja meg a békét és a boldogságot, és hogy azt tegye, amihez kedve van, ahogy én is csak azt csinálom.