A szobrász, aki újrafaragta Rómát

Klasszikus, már-már unalmas műről van szó, nincsenek benne játékfilmes betétek (hála Istennek, ezek ugyanis általában mérhetetlenül tájidegenek a dokumentum műfajban – remélhetően múló divatról van szó), a megszólaló művészettörténészek pedig szinte kínosan kerülik a nagy kultúrtörténeti kontextust.

Ragaszkodnak a szigorúan vett témához: Bernini művészetének formai bemutatásához. Utóbbiért, a kontextusért kár, hiszen a 17. századi Róma szellemtörténete – és általában a 17. század – épp elég izgalmas lett volna ahhoz, hogy legalább utalás történjék rá. Hogy mégsem válik ódivatúvá vagy nézhetetlenné a film, az javarészt magának Bernininek köszönhető, és annak, hogy a hosszú percekig tartó snittekben minden kommentár nélkül mutatott apró szoborrészletek – például a Proserpinát elrabló Plútónak húsba vájó ujjai – a mozivásznon keresztül is lenyűgözik a nézőt.

Ugyanakkor szó sincs Bernini teljes pályájának bemutatásáról: a rendező kifejezetten a Galleria Borghese által rendezett Bernini: A szobrász című életmű-kiállításon látható szobrokra koncentrál, azokból bontja ki a pályaívet, így például a híres – és a helyéről, a Santa Maria della Vittoria-templom Cornaro-kápolnájából nyilván elmozdíthatatlan – Szent Terézről például szó sem esik, mint ahogy a díszkutakról, köztük a Trevi- kútról sem.

Vagyis a film inkább a kilenc pápának is dolgozó, ám a megbízások nagy részét VIII. Orbántól és Scipione Borghese bíboros-tól elnyerő művész és a Galleria Borghese kapcsolatáról szól – az utóbbi, ma múzeumként működő épületet Scipione Borghese hozta létre műgyűjteményének, és ebben kapott helyet Bernini négy híres szoborcsoportja, a már említett Proserpina elrablása, az Apollón és Daphné, az Aeneas, valamint a Dávid.

Pedig Giovanni Lorenzo Bernini (1598–1680) gyakorlatilag újraalkotta Rómát, a kézjegye építészként és szobrászként is megmaradt a városon, noha, jegyezzük meg, saját magát festőnek vallotta. Apja, a szintén szobrász Pietro Bernini mellett teltek a tanulóévei. Kettőjük munkáit gyakran össze is vetik – van olyan szobor, amelyen együtt dolgoztak, ezen azonban már elkülöníthető a szintén kiváló kvalitású mester és a zseniális tanítvány keze munkája.

Lorenzo alig tizennyolc éves volt, amikor megalkotta a Szent Sebestyént. A munka előképe Michelangelo Piétája volt, a szobor születésének körülményeiről pedig relatíve sokat tudunk, lévén Bernini, a maga korának sztárja egykor tollba mondta az életét. Annak, hogy Bernini forradalmat vitt végbe a korszakban, saját zsenialitásán kívül minden bizonnyal oka a 17. századra már rendszeressé váló régészeti feltárások sora is. Egy korabeli szobrásznak nemcsak a formázáshoz, de a restauráláshoz is kellett értenie, ő pedig zseniálisan egészítette ki a régi mesterek munkáit. Például a galériában látható Hermafrodita-szobrot, amely alá a szobrot eredeti kontextusából kiragadva ágyat faragott, adva egy erős erotikus töltetet a műnek. Miközben az eredetileg nem erotikus Hermafroditát ily módon átalakította, első, szentet ábrázoló szobra, a Szent Bibiána római nimfaként jelenik meg, hellenisztikus hajzuhataggal.

A film legnagyobb részében a Borghese Galéria négy nagy szoborcsoportjáról esik szó, amelyek helyét Scipione Borghese társaságában egykor maga a művész jelölte ki.

Aeneas agg apját menti Trójából, a kompozíción megjelenő emberi drámán kívül gyakorlatilag az egész Aeneis kulcsjelenete modellezhető a nézőnek. A Proserpina elrablásán érdemes felfigyelni – a végtelen érzékenységgel megfaragott, valódi hús-vér testeknek tűnő alakokon kívül – arra, hogy a lány arca a szobrászat történetében először (!) érzelmet fejez ki, arcán csorognak a könnyek.

A Daphné és Apollónról a mai napig nem tudni, a művész technikailag miként érte el, hogy az épp babérfává váló királylány kecses, leveles fává alakuló ujjai megtartsák magukat.

A Dávid szintén merész: akárhonnan nézzük, úgy érezzük, mi vagyunk Góliát, akivel épp szembenéz.

A bíboros célja az volt, hogy villája remekmű legyen, Bernini mellett dolgozott neki Caravaggio és Tiziano is. Utóbbi festők munkái mellett kifejezetten érdekes a magát festőnek valló Bernini önarcképe – noha szuggesztív alkotásról van szó, Caravaggio magasságait nem éri el. Szó esik a filmben Bernini francia utazásáról, illetve a XIV. Lajost hadvezéri pózban megjelenítő munkájáról, ezen kívül az utolsó, sokáig elveszettnek hitt műről, a Salvator Mundiról egyaránt. Ennek egy változata csak a hetvenes években került elő Amerikából, egy másik pedig 2001-ben Rómából.

A filmben többször megszólaló Anna Coliva, a Borghese Galéria igazgatója kellően, ám néhol kissé lexikonszócikk-ízűen árnyalja a művész pályáját – ennek ellenére például a négy szoborcsoportról sok olyat elmond, ami aligha tűnne fel az átlagos látogatónak.

Kiszámítható, nyugodt, meglepetésektől mentes film a Bernini.