Kultúra

Eurómilliók versus műremekek

Gyűjtők, gyűjtemények, szakértők és a festőművész: Rembrandt Harmensz van Rijn

Nem Rembrandt, hanem a Rembrandt-képek tulajdonosai, műgyűjtők és múzeumok, illetve szakértők, restaurátorok és művészettörténészek a hősei Oeke Hoogendijk, Az új Rijksmuseum című, több díjat is elnyert film rendezőnője új dokumentumfilmjének, Az én Rembrandtomnak.

Eurómilliók versus műremekek
A művész kilétéről árulkodik, hogyan van megfestve a csipkegallér
Fotó: Uránia Nemzeti Filmszínház

A néző így elsősorban nem a holland zseni művészetébe kap beavatást – noha az is feltárul valamelyest, néhány vágóképben még az Éjjeli őrjárat is látszik, még mozivásznon át is megdöbbentve méreteivel –, hanem abba a világba, iparágba és megszállottakból álló körbe, amely ráépült egy-egy életműre.

A megszállottság kulcsszó ebben az esetben. A szemünk előtt kibontakozó, már-már játékfilmbe illő eseménysor szereplői egy középkorú művészettörténész, egyben a Rembrandt egyik leghíresebb portréján látható Jan Six azonos nevű leszármazottja, aki egy, „Rembrandt köréhez” sorolt alkotó művéről be akarja bizonyítani, hogy maga a mester alkotta. Egy Rembrandt-szakértő, néhány skót és holland arisztokrata, például a skót Buccleuch herceg, aki teljes természetességgel sétál a családi képtárban a Rembrandtok és Leonardók között, amelyekhez erős érzelmi szálak fűzik.

Polgári műgyűjtők, köztük a holland Eijk és Rose-Marie De Mol van Otterloo, az amerikai Thomas Kaplan, végül pedig beszáll a francia Eric de Rothschild báró által piacra bocsátott két képért folyó meccsbe a Rijksmuseum és a Louvre igazgatója is. Kis híján diplomáciai bonyodalom lesz az ügyből, mivel mindkét múzeum magának akarja mindkét művet annak ellenére, hogy megegyeztek a közös vásárlásban.

Nem világos, hogy a filmrendező élesben követte-e az eseményeket, vagy utólag játszatta el a szereplőkkel a történteket – bizonyos eseménysorok arra utalnak, hogy a film közben forgott, az egyre komolyabb konfliktusokat így élesben sikerült rögzíteni.

A kiindulópont már-már idilli: Buccleuch herceg, aki legalább oly önironikus és fanyar, mintha Szerb Antal Pendragon legendájából lépett volna elő (a kastélyáról nem is beszélve), legfőbb problémája, hogy csodálatos Rembrandt-képe, az Olvasó nő hol érvényesül a legjobban. Eredetileg nem itt volt – mondja –, hanem a Leonardóval szemben, de amikor betörtek, az annyira feldúlta az apját, hogy áthelyezte. A herceg a filmben végig az Olvasó nő új helyét keresi, adva némi Gyalog galopp-os ízt a rendezésnek.

A következő snittben Jan Sixhez látogatunk, aki nem elégedett meg a gyűjtői státussal. Művészettörténész és szakértő lett, aki be akarja bizonyítani, hogy a piacra bocsátott képet nem „Rembrandt köréből” alkotta valaki, hanem maga
a mester festette. Egyrészt jó szeme van, másrészt az aukciós ház elkövet egy banális hibát. Az alkotót ugyan nem tudja feltüntetni, de a készítés dátuma ismert: az 1630-as évek. Márpedig akkor Rembrandt még nem volt híres, így nem volt „köre” sem!

A film legérdekesebb jelenetei azok, amikor kiderül, miként dolgoznak a festményszakértők, miként zajlik egy kép szerzőségének azonosítása. Mindent figyelembe vesznek: az ecsetkezelést, az árnyékolást, ebben az esetben pedig azt, hogyan van megfestve a Rembrandt korában oly divatos csipkegallér. Van a festőnek egy módszere, amely elüt az összes kortársaiétól. Végül pedig meglesz a fő bizonyíték is, sőt az is kiderül, hogy a kérdéses kép valójában nagyobb volt, jelenleg már csak a levágott felső része van meg, eredetileg egy nő, de legalábbis egy másik figura ülhetett vagy állhatott a férfi mellett.

Mindeközben megszólal a hatalmas kollekciót felhalmozó Thomas Kaplan, aki a képeket közgyűjteményekbe adja letétbe, hogy mindenki megnézhesse – ő ebbe a meccsbe amúgy nem száll be, csak mint Rembrandtot is gyűjtő személyt szólaltatják meg –, amikor azonban a festmény körüli felhajtás eléri az állami intézmények ingerküszöbét, onnantól nehéz is követni, mi történik.

A tulajdonjogért folytatott kíméletlen háborúban röpködnek a sértések, a finoman sem PC-megszólalások például a „francia gőgről”, miközben a holland múzeumigazgató a tisztességtelen eszközöktől sem riadna vissza, hogy ő nyerjen.
A háttérben is mindenki mindenkivel összevész, évtizedes szakértői barátságok szakadnak szét.

A vége felé felgyorsuló eseményekből úgy tűnik, Oeke Hoogendijk a hivatalos megszólalások mellett bőven teret engedett az emberi játszmák bemutatásának is. Úgy tűnik, két filmet is láttunk. Egyet a vitatott szerzőségű kép azonosításáról, egyet az emberi természetről. Az utóbbi iszonyatos.

Az én Rembrandtom/Mijn Rembrandt
Holland dokumentumfilm, 97 perc, 2019
Rendezte: Oeke Hoogendijk
10/7

Kapcsolódó írásaink