Kultúra

Amikor az olaszok bevették Rómát

A romantikus 19. századba vezet el Luca Di Fulvio új regénye, amelynek fordulatai a legnagyobb írókat: Dickenst, Hugót vagy Dumas-t idézik

Az egyesült Itália létrejöttének időszaka, a Risorgimento az egyik legnagyszerűbb történelmi fejezet. Ezekbe az évekbe vezet a minőségi romantikus-történelmi regények egész sorát jegyző olasz író, Luca Di Fulvio legújabb kötete, Az örök város balladája.

Amikor az olaszok bevették Rómát
Az író filmszerűen láttatja a 19. századi Rómát, a cirkuszt vagy éppen a Colosseumot
Fotó: AFP

A könyv, amely a napokban jelent meg a Maxim Könyvkiadónál Hajdúné Vörös Eszter fordításában, 1870-ben játszódik Rómában, abban az évben, amikor a Vatikánt biztosító francia csapatok kivonultak a városból, amelyet így – Garibaldit megelőzve – bevettek a piemonti erők, és hamarosan megszületett az egységes olasz királyság. Ahogy Luca Di Fulvio korábbi könyveiben (Álmok bandája, A lány, aki megérintette az eget, A fiú, aki éjjel meglátta a Napot) megszokhattuk, maga a történelem itt is az emberi történet hátterében bontakozik ki, azonban az eddigi, a középkori Velencébe vagy épp a huszadik század eleji Egyesült Államokba vezető mesékhez képest sokkal jobban összefonódik az egyes emberek sorsával.

A dickensi kiindulópont olyan, mintha maga az angol mester találta volna ki: egy észak-olasz árvaházba egy reggelen különös grófnő érkezik férjével, hogy a fiúk közül örökbe fogadjon egyet, mivel nem lehet gyermeke. Az amúgy is a 19. századi nagy történeteket idéző – és jegyezzük meg, talán éppen ezért sikeres – könyvben innentől egymást követik a csavarok, a grófnak az első oldalakon bekövetkező halála után a grófnő az adoptált fiúval, koldusszegényen, az akkor még pápai birtokban lévő Rómába menekül az egységes olasz királyság igazságszolgáltatása elől, kettősüknek pedig hamarosan szembesülnie kell a római alvilággal csakúgy, mint a legfelsőbb körök kétszínűségével. Mindeközben egy vándorcirkusz is érkezik a városba, és velük jön egy árva, tizennégy éves lány is.

Luca Di Fulvio – aki a színház és a film felől érkezett az irodalomba, mások mellett korábban dolgozott Andrzej Wajdával is –, mint ahogy korábbi könyveiben, itt is a legnagyobb romantikus írókat idézi. Dickenst már említettük, de ugyanígy eszünkbe juthat a regényben egyébként meg is idézett Victor Hugo vagy Alexandre Dumas: valódi hősök és hősnők élednek meg ezeken a lapokon, gesztusaik mindenben hitelesen idézik meg az oly sokáig tartó, forradalmi eszmékkel terhelt, naiv és idealista 19. századot.

A szerzőnek ugyanakkor eléggé jó ízlése van ahhoz, hogy túl sokszor ne lépje át a giccshatárt, noha eléggé a szélén táncol, már csak az irodalmi reminiszcenciák miatt is. Hiszen semmiképp sem adekvát ez a fajta témaválasztás és írásmód a 21. században, másrészt azonban a 19. századi romantikus nagyregényekhez képest hoz újat is: a tisztán lélektani és társadalomlélektani nézőpontot. Különösen a gyerekkori trauma mint fejlődéslélektani kiindulópont tűnik a romantizáló szövegben elrejtett 21. századi csavarnak, hiszen ezeknek a hősöknek nem a vágyott, nagy célt kell elérniük, mint Martin Edennek vagy Edmond Dantesnak, hanem azzal küzdenek, hogy a saját sorsukat átalakítva képesek legyenek a világot máshogy látni, mint elhagyott, a társadalomból kitaszított gyerekként.

A fiút örökbe fogadó anya múltja lassan bontakozik ki a szemünk előtt, míg megértjük a döntéseinek okát, ugyanígy a regény során születik meg benne az anyai szeretet az örökbefogadott gyerek iránt, akinek sorstársa, a cirkusz által felnevelt árva kislány igazi forradalmár honleánnyá válik a regény végére. Az ő fejlődéstörténete kifejezetten érdekes abból a szempontból is, hogy hasonló regényt női hősről nem sokat írtak.

Róma 1870-es bevételét alulnézetből és nagytotálban látjuk a könyvben – szó szerint látjuk, hiszen az egyik főhős épp ekkor fedezi fel hivatását, a fényképészetet, és az ő korabeli gépén keresztül jutnak el hozzánk az események. Az író becsületére legyen mondva, a regényhez csatolt egy utószót, amelyben bevallja, hogy tisztában van a fotótörténeti lehetetlenséggel, 1870-ben ugyanis még nem létezett olyan kamera, amely képes lett volna mozgásban lévő embereket rögzíteni, főleg nem csatát. (A könyv egyéb fotótechnika-történeti malőrjeiről most ne essék szó.)

Ez a gikszer nem hitelteleníti el teljesen a regényt, ám sajnos sokat levon az élvezeti értékéből. Szerencse, hogy az író atmoszférateremtő képessége, az, hogy filmszerűen láttatja az 1870-es Rómát, a korabeli cirkuszt és az arisztokraták szalonját, a kávéházat és a kocsmákat vagy épp a Colosseumot (körülbelül abból a szemszögből, ahol ma a metrólejárat van) viszont sokat hozzáad.

A különös módon először Németországban befutó Luca Di Fulvio – aki a német sikerei után talált haza az olasz olvasókhoz, otthon a Rizzoli adja ki – valószínűleg megosztó szerző a kényesebb irodalmi ízlésű körökben, de az, hogy immár sokadik regénye lesz bestseller, és hogy az idén a könyvkereskedők által az ifjúsági íróknak odaítélt olasz Bancarellino-díj finalistája volt jelzi, formálódó életműve megérdemli a figyelmet.

Luca Di Fulvio: Az örök város balladája
Luca Di Fulvio: Az örök város balladája
Fotó: MH

Kapcsolódó írásaink

A viktoriánus színház és Drakula

ĀAz egyik legnépszerűbb ír kortárs szerző, Joseph O’Connor Árnyjáték című könyve izgalmas, narratív szövetű, többrétegű mű – Történelmi-irodalmi regény Bram Stokerrel a főszerepben

Britek Firenzében és otthon

ĀSarah Winman regényében az angolok soha nem tanulnak meg olaszul gondolkodni, és az olaszok sem értik meg őket, mégis marad köztük valami kimondhatatlan szeretet