„Magunkban kellene rendet tenni”

– A nyolcvanas évek elején a főiskola elvégzése után ön Szegedre szerződött. Ruszt József volt akkoriban a társulat művészeti tanácsadója. Emlékszem, volt egy beavató színházi estjük, amelyen a közönségnek is feltették a kérdést, hogy a magas kultúra kivonulhat-e a színházból külső terekbe? Később Ruszték például Budapesten a Fekete Lyukban is játszottak.

– Én ez utóbbi időszakban már nem dolgoztam Rusztékkal. De hogy ma mit nevezünk magaskultúrának, érdekes kérdés. Az-e a magaskultúra, ha egy belterjes intellektuális közegben és közönség előtt játszunk, vagy mennyire nem nevezhető annak egy vidéki színház repertoárja, ahol drámai művektől operettig mindent kell hogy adjon a színház. Azt gondolom, ilyen különbséget fölösleges tennünk, vagy van jó színház, vagy nincs jó színház. Én inkább a szakmaiságot, a szakmailag nagyon jó előadásokat tudom megjelölni a minőség legfontosabb értékmérőjeként.

Egy míves vígjáték olyan mély gondolatokat is megfogalmazhat, amelyekkel el lehet időzni, mert nem attól komédia a komédia, hogy komolytalanul játsszák, hanem attól, hogy a helyzet komikus, amelybe a szereplők belekerülnek. Az életben nagyon sok ilyen helyzetet átélünk mi magunk is. Ha az élet jól jelenik meg a színpadon és bennünk, ha jól adaptáljuk ezeket a problémákat, amelyek nap mint nap ott vannak körülöttünk, akkor az magasművészet.

– Emlékszem, Kaposváron a nyolcvanas években külön színházbuszokat indítottak a nézőknek, és még a csilláron is lógtak az előadásokon.

– Zalaegerszegen is, ahol akkoriban játszottam, volt egy hasonló korszak a színház életében. Talán amikor jó csillagzat alatt nagyon sok jót akaró művész jön össze egy színházban, akkor szakmailag nagyon sok izgalmas előadás születik. Ha belegondolok, miket játszhattam Zalaegerszegen és Szegeden, az egy csoda. Rusztnak köszönhetően Bartók Béla Csodálatos mandarinját, A kékszakállú herceg várát, A fából faragott királyfit játszhattuk prózai színészként egy operában, és a történet ugyanúgy fogyasztható és élvezhető volt a nézők számára.

Én azt gondolom, az is ugyanolyan magas művészet volt, amikor a Turandotot játszottuk gyerekeknek vagy felnőtteknek. De ugyanilyen izgalmas szakmai munka folyt a Budapesti Kamaraszínházban is, amikor odaszerződtem. Szűcs Miklós, Böhm György és Csizmadia Tibor vezetésével újraépült egy színház. Nagyon jól tudtunk együtt gondolkodni és szakmailag izgalmas előadásokat létrehozni.

– Hogyan tud egy színház megújulni?

– Mindig másképp. Van, amikor a társulatba kell belenyúlni, új arcokkal felfrissíteni. A vidéki életemre visszagondolva, ha a színház vendéget hívott, az mindig ösztönzés volt a többiek számára. Most próbáljuk Spiró György Imposztor című darabját a színházban, amely pont erről szól. A kicsit már megfáradt, korlátok közé szorított társulatba bejön egy új energia, egy új arc, aki olyan lelki pezsgést hoz a színház életébe, amitől nem lehet szabadulni.

– A mostani kor is kicsit ilyen, hogy megfáradtunk, és jó lenne egy kis friss szél, lendület?

– Azt gondolom, hogy a nem a kor megfáradt, hanem a kor ízlése rombolódott.

– Mit tehet, mit adhat ilyen helyzetben a színház?

– Minőséget. Megpróbálni, hogy ne fogadjuk el azt a közízlést, ami most tombol elsősorban az elektronikus médiában. Ellene kell tenni. A színháznak nem csak a szórakoztatás a feladata, hanem hogy gondolatokat dobjon be a közös szellemi térbe, amelyek megállítják a nézőt, és arra késztetik, hogy átértékeljen magában bizonyos helyzeteket. Dühös vagyok, ha azt hallom, különösen értelmiségiektől, hogy olyan rossz körülöttem az élet, azért nem nézek drámát. A dráma olyasmivel foglalkozik, ami az életünknek egy fontos része. Ha tele vagyunk problémákkal, akkor lehet, hogy egy színházi előadás segít. Rájövünk, hogy a mi gondunk semmi ahhoz képest, mint amit a színpadon látunk, vagy éppen az előadásban találunk megoldást rá. Egy tartalmas este szerintem sokkal nagyobb lelki kikapcsolódást jelent az ember számára, mint egy olyan előadás, amely után már a ruhatárban nem tudom, mit néztem, csak tapsikoltam meg röhögcséltem. Az ember gondolkodó lény, nem muszáj vegetálnia.

– Hogyan élte át színházigazgatóként a pandémia korszakát?

– Másfél-két év alatt felépült egy online világ, amelyről azt gondoltuk, kinyitja előttünk a világot. Valóban így van. Csak az emberi kapcsolataink tűntek el. Más az, amikor együtt kávézunk vagy ülünk a színházban. Hiába, hogy nem ismerem azt, aki mellettem ül, de mégis egy élő egység részei vagyunk. Még lehet, hogy össze is mosolygunk majd, amikor már van egy közös élmény.

– Sok a magyar szerző, magyar életérzés a József Attila Színház repertoárján. Milyen elvek szerint áll össze egy-egy évad programja?

– Hál’ Istennek sok olyan darabot játszunk, amit magyar szerző írt. Én igazából azt tartom fontosnak, hogy a színháznak értéket kell közvetítenie. És ha már ha áttételesen is, de érintette a keresztény kultúrát, elmondom, azt gondolom, hogy nagy veszélyben vagyunk. Az emberiség van nagy veszélyben. Pont azért, mert elvesztettünk sok olyan igazodási pontot, amelyek nélkül nem lehet élni. Ha elveszítjük egy kézfogás vagy az adott szó erejét, akkor nagyon nehéz helyzetet fogunk teremteni a következő generáció számára. A szabadosságban érzem a nagy veszélyt, amely jellemző a mostani világunkra. Nincs igazodási pontunk.

– Van olyan előadás, amely ezekben a témákban ad kapaszkodót a nézőnek, és tudná őket fiataloknak is ajánlani?

– Van óvodások, alsó tagozatosok számára készült gyermekelőadásunk. A középiskolásokat úgy próbáljuk megszólítani, hogy a nekik szóló bérletben nagyszínházi műveket ajánlunk a figyelmükbe. Például a Száll a kakukk fészkére, A király beszéde vagy az Eldorádó című filmek színpadi adaptációját. Ezeket az előadásokat úgy építettük fel, hogy bizonyos problematikáról a darab elején vagy közepén a rendező röviden beszélgessen a közönséggel.

– Mondana példát?

– A király beszéde kapcsán hogy hányan vagyunk úgy, hogy gyerekkori deformá­ciónkat, lelki traumáinkat, amiket nem tudtunk feldolgozni, éveken át hordozzuk, mint a darabban a király a beszédhibáját. Hogyan lehet ezt magunkban úgy megoldani, hogy ne jelentsen további problémát?

– A jelenlegi kormányzat családpolitikája és kultúrpolitikája révén, illetve a pandémia miatt sok fiatal és nem is olyan fiatal család vidékre költözik.

– Remélem, hogy ma már sok fiatalban kialakul egy olyan érzés, hogy nem érdemes otthonról eljönni, mert ott is meg lehet találni a boldogulást. Évtizedeken át komoly hadjárat folyt, amely azt hirdette: a vidék élhetetlen. Én ugyan eljöttem otthonról, de szerintem a vidék élhető, sőt élhetőbb, mint a nagyváros. A vidék mindig egy természetközeli állapot, csak a természettel jó kapcsolatban kell lenni. A természetnek vannak bizonyos rendjei és törvényszerűségei, amiket figyelembe kell vennünk. Ha ezt nem tesszük, visszaüt. A nagy rombolás után, amit a vidéki életben végeztek, sokkal nehezebb már visszamenni. Nem csak azért, mert már nem szeretünk kapálni. Messze kerültünk már a természettől. Ez nemcsak a vidékiesség, hanem a városi élet hibája is. Tönkre is tettük a földet. A vírus is a föld kizsákmányolásának a következménye.

– Úgy tudom, ön is visszatért a maga módján a szülőföldjére.

– Nagyon boldog vagyok, mert sokkal jobban visszataláltam a szülőfalumba, mint ahogy azt valaha is elképzeltem. Nagyon büszke vagyok arra, hogy a szülőfalumban templomot építettünk. Több volt ez, mint templomépítés: közösségépítés lett. Egy kis falunak lett egy hetven főt befogadó temploma, ez lelki minőségében megváltoztatta az ott élők életét és az én életemet is.

– A nyolcvanas évektől a magyar irodalomban, a film- és a színház világában van egy olyan törekvés, hogy mutassunk meg egy hiteles hívő keresztény figurát. Mit gondol erről?

– Egy hangos kisebbség pont ellenkező tendenciával áll a világgal szemben. Ez a kia­bálás, hangoskodás elültetett olyan gondolatokat, amelyekkel mi nem biztos, hogy tudunk azonosulni, és nem is akarunk. Hatalmas küzdelem folyik azért, hogy az emberek hite megmaradjon, és még azt is merem mondani, hogy nem biztos, hogy mindig templomba járással oldhatjuk meg a hithez való hűségünket, hanem saját magunkban veszítődött el valami, és ott kellene rendet tenni, akkor talán a világgal is egyszerűbb lenne szót érteni.

– Színházigazgatóként mik a további tervei?

– Éljük túl jól a covidos időszakot. A saját produkcióink mellett minden hónapban legalább egy határon túli társulat is bemutatkozik a József Attila Színház színpadán. Ugyanígy vidéki társulatok is játszanak nálunk, legközelebb a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színház társulata lép fel. Műszaki fejlesztést, felújítást, újabb színházi terek építését is tervezzük. Az építési engedélyt már elfogadták. Most a kormányzati pénzre várunk. Májusban már bele is tudnánk kezdeni a kétéves munkafolyamatba.