Maradona Nápolyban

Legismertebb – és legjobb – filmje a 2013-as A nagy szépség, amely elnyerte a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscart. Az amúgy Európa-filmdíjjal kitüntetett Ifjúság már korántsem volt ilyen remek, míg a Silvio Berlusconiról szóló Silvio és a többiek megint igen jól sikerült, ha témájából adódóan hiába is keresnénk benne A nagy szépségben megtapasztalt érzékenységet, kifinomult filmnyelvet.

Új filmje, Az Isten keze bemutatója nemrég volt a Netflixen. Talán a személyessége okán, talán témaválasztása miatt a rendező egyik legjobb művének tűnik: némely pillanatában a filmben meg is idézett Fellinire emlékeztet.

Noha a sajátos, a mester Amarcordjára is utalgató felnövéstörténet forgatókönyve is jó – azt is a rendező jegyzi, aki saját életét dolgozta fel –, a kiváló színészgárda sokat hozzáad a filmhez.

Az apa szerepében Sorrentino kedvenc színésze, Toni Servillo tűnik fel, az anyát Teresa Saponangelo alakítja kitűnően, a főszerepben, Fabiettóként pedig egy fiatal színész, Filippo Scotti brillírozik. Egy nápolyi nagycsalád mindennapjaiba csöppenünk bele az elején: nagynénik, köztük a gyönyörű Patrizia néni (Luisa Ranieri), nagybácsik és nagymamák, unokatestvérek és távoli rokonok élnek a városban és a város körül szoros közelségben, úgy olasz módra.

Szórakoztatók, sokat veszekednek, sokat nevetnek, hozzák az összes közhelyet, ami az olaszokkal kapcsolatban rendszeresen elhangzik – vagyis majdnem.

Egyrészt, nem olaszok, hanem nápolyiak, ami nem ugyanaz. Nápoly saját mikroklímája nagyon különbözik más olasz városokétól. (A filmben a fiú barátjának szerepében feltűnő helyi cigarettacsempész nem is olaszul, hanem dialektusban beszél.) Másrészt mindent a főszereplő, Fabietto szemével látunk, aki tizenéves, ezért számára csoda a világ. A tenger, a családi titkok, Patrizia néni szépsége, a felettük lakó bogaras idős grófnő személye vagy a város megannyi tere és szülei szeretete mind-mind az eszmélni kezdő fiú szemével látszik itt, és minden színes, érzéki és érzékeny, az összefüggések és ellentétek pedig épp olyan lassan tárulnak fel, ahogy egy tizenéves, intelligens, de fiatal gyerek előtt.

Sorrentino láthatóan olyan karaktereket idéz meg itt, akik többek filmbéli önmaguknál – élő személyeket teremt, vagy élő személyeket használt modellként.

Noha a felhőtlennek látszó nápolyi nyár, amelyet a grófnő éppúgy élvez, mint a csempész és a gyerekek, végtelennek tetszik, egy bekövetkező tragédia miatt Fabiettónak hamar fel kell nőnie. A feladat talán épp azért sikerül neki, mert Nápoly – és a nagycsalád – a látszólagos felelőtlenség és szétszórtság ellenére az életre készít fel: a dolgok ki vannak mondva, minden az, aminek látszik, a szülők házassági krízisüket és sajátos egymásra utaltságukat nem rejtegetik a gyerekek előtt.

A film közepén bekövetkező kettős haláleset és a gyász aztán elfátyolozza Nápoly (és az élet) szépségét. A tempó lelassul, Fabietto, aki addig a napos oldalon volt, a dionüszoszi életöröm után hirtelen dionüszoszi pokoljárásra kényszerül.

De amennyi feketeség, félelem, agresszió, gyász vegyült a film első részében elénk tárt „gioia di vivere” – az életöröm – pillanataiba, annyi felfénylő szépség, maradandó pillanat jut a gyász idejére is. Dionüszosz egyik és másik arca soha sincs külön, és ezt Nápolyban nagyon jól tudják.

Sorrentino filmnyelvére jellemző, hogy a nyolcvanas években játszódó történet nápolyi szenzációja, Maradona átigazolása a Napolihoz a filmben az egyik legfontosabb szál. A futballsztárért egy város rajong, minden lépését mindenki figyeli, amikor pedig véletlenül a kezéről pattan be a labda a kapuba egy meccsen, egész Nápoly a képernyőkre tapad, amikor viszont valódi gólt lő, azt senki se figyeli egy közben kitört veszekedés miatt. (A focista ezért a jelenetért akarta beperelni a rendezőt halála előtt.) A cím, Az Isten keze a fenti jelenetre is utal, ám van egy másik jelentése is: a főhős élete egy véletlenen múlik – hacsak nem „Isten keze” van a dologban.

Noha a fenti szituációra minden bizonnyal lehetséges lett volna sorsdrámát építeni, Sorrentino lebegős, szép filmet hozott ki belőle, amelyben mégis megtörténik az életben maradáson kívül még egy csoda: egy kisfiú a szemünk előtt nő fel alig pár nap alatt.

Mindent visz magával, amit szüleitől vagy Nápolytól tanult, de immár a saját életét éli – elindulása, az, ahogy a vonatablakból megpillantja a nápolyi hitvilág szerint szerencsét hozó legendás Munaciellót, a gyermek szerzetest, aki saját gyermeki arcát viseli, minden bizonnyal a filmtörténet egyik maradandó jelenete.