Britek Firenzében és otthon

Nincs mit csodálkozni azon, hogy a 21. század is megajándékozta az olvasókat egy, a „britek Firenzében” toposzra rájátszó regénnyel. Sarah Winman Csendélet című munkája, amely a 21. Század Kiadónál jelent meg N. Kiss Zsuzsa fordításában, miközben tiszteleg az elődök előtt – Foster fel is tűnik benne –, sok újat is hoz.

Elsősorban az időkezelése mesteri. A regény egy fél századot fog át: a háború végén kezdődik Firenze mellett, ahol egy angol kémnő – civilben művészettörténész –, a hatvanéves Evelyn Skinner összefut a szövetséges hatalmak egy fiatal brit katonájával, Ulyssesszel. (Brit szerzőről van szó, tehát figyeljünk fel a joyce-i névre.) A találkozás mindkettőjük számára egy életre meghatározó, nem sokkal később Ulysses pedig megmenti egy öngyilkosságra készülő toszkán polgár életét, nem tudva, hogy ezzel milyen eseményláncolatot indít el.

A háborús Firenzéből a háborús Londonba ugrunk át, majd a háború utáni Londonból egy váratlan örökség révén ismét Firenzébe visszatérő Ulysses, a vele tartó örökbefogadott leánya és egy pótnagypapa társaságában az ötvenes évek Itáliájában találjuk magunkat. A sorsok újra és újra keresztezik egymást London és Firenze közt. Mondhatnánk, hogy úgy, ahogy az életben sohasem, de ez nem igaz. Az élet pontosan ilyen kiszámíthatatlanul, mondhatni regényszerűen állít minket újabb és újabb váratlan találkozások elé, vezet vissza húsz vagy harminc éve elszakadt embereket egymás társaságába.

Csak erre persze nem lehet felhúzni egy regényt. Sarah Winman ezért inkább az emberi kapcsolatok bonyolultságáról mesél – úgy általában. Ott van Ulysses és volt felesége, Peg zavaros, egy életen át tartó szerelme, vonzása és taszítása: míg a férfi Firenzében egyedülálló mostohaapaként próbál boldogulni, Peg Londonban kísérel meg jó felesége lenni másvalakinek, ami azonban nem megy. Lánya, az Ulysses által nevelt Alys az egyszülős gyerekek összes problémájával küszködik, szerencséjére ezt Firenzében teheti, és Itália eleve gyógyít mindenféle nyavalyát. A fura család körül mozgó egyéb – bolondos, nagyon brit – figurák körülbelül olyanok, mintha Lewis Carroll Alice-történetéből léptek volna ki: a pótnagypapa nyolcvanévesen szerez olasz barátnőt és egy Moto Guzzit, a londoni kocsmáros egy használt mentőautóval furikázik az Egyesült Királyság és Firenze közt, feltűnik egy spleenes bárzongorista, a legfirenzeibb firenzei téren, a Santo Spiritón álló ház alsó szintjén egy bolond, idős signora él, aztán ott van még az olasz hivatalnokok gyöngye, Massimo és ráadásul egy Shakespeare-idézeteket kiabáló, Olaszországba csempészett brit papagáj.

Sarah Winman finom lélekrajzokat ad a komikus figurákról – akik nagyon britek és nagyon emberiek, mindezért pedig szerethetők. Ha nem is kerülnek összetűzésbe a firen-zeiekkel – sőt, ahogy az idő telik, megbecsült polgárokká válnak a városban –, soha nem képesek megtanulni olaszul gondolkodni, mint ahogy az olaszok sem képesek megérteni őket. Marad köztük és a tér népe közt valami kimondhatatlan szeretet – úgy néz egyik a másikra, mintha ufó lenne, ennek ellenére a könyvben megidézett nagy, 1966-os firenzei árvíz idején Ulysses és barátai az elsők között vannak a gáton.

Sarah Winman leírásai, érzékeny megfigyelései nagyon pontosan hozzák a város színeit, szagát, érzeteit, akárha filmet néznénk. A kötet legvégére időzített csavar – a történet legelejét, Evelyn Skinner élettörténetének tízes évekbeli részét csak ekkor ismerhetjük meg – szép lezárást ad a regénynek. A történet végül körbeér: egyszer eljutunk 1944-től 1966-ig, majd 1910-től 1944-ig, a nagytotáltól pedig az egész regény a végére más fénytörésbe kerül.

Érzékeny, maradandó könyv a Csendélet.