Kultúra

Az etonfrizura, a bubi és egy szakma kultúrtörténete

A borbélyműhelyek és a fodrászatok meséje Zeke Gyulától, amelynek hátterében csodálatosan kibontakozik a magyar történelem bő egy évszázada is

Szilágyi János György, a valaha élt legnagyobb magyar ókortudós figyelmeztetett: senki ne képzelje, hogy foglalkozhat az antikvitás történetével, a görög politikatörténettel, ha nem tudja, hogyan nézett ki Periklész korában egy görög lakóház.

Az etonfrizura, a bubi és egy szakma kultúrtörténete
A nagyobb fodrászüzleteket 1948 után államosították
Fotó: Fortepan/Morvay Kinga

Talán van, akinek eszébe jut a fenti bonmot Zeke Gyula író és kávéháztörténész munkásságáról, aki most Borbélyok, frizőrnők, fodrászok címmel írt könyvet. A Balassi Kiadónál megjelent kötet abba a sorozatba illeszkedik, amelyben a kultúrtörténetre és életmódtörténetre oly fogékony szerző már megírta a budapesti eszpresszók történetét, nagyon fontos adalékokkal gazdagítva a 19–20. századról szóló kultúrtörténeti tudásunkat.

Noha jegyzetekkel ellátott, komoly kutatómunka nyomán létrejött szakkönyvről van szó, a Borbélyok, frizőrnők, fodrászok csakúgy, mint az eddigi könyvek, szinte regényként olvasható. Noha témájánál fogva a legtöbbet nyilván a magyar borbély- és fodrásztörténelemről tudhatunk meg belőle, a háttérben csodálatosan kibontakozik a magyar történelem bő egy évszázada is, a kiegyezéstől a szocializmusig.

Mint azt megtudhatjuk, a „borbély” legalább ötszázéves magyar szó, a „fodrász” azonban nyelvújításkori. Érdekessége, hogy egy borbély ötlete volt, aki szakmájának eredeti elnevezését nem találta elég választékosnak. Ami a borbélyokat illeti, a szó eredetileg korántsem azt jelentette, mint ma. Elsősorban kisebb sebészi beavatkozásokat végeztek, eret vágtak, fogat húztak, köpölyöztek – a borbélyok általi foghúzást csak 1932-ben (!) tiltották be. Ebből az évből származik az a hír, amelynek szerzője beszámol róla, hogy borotválási versenyt tartottak a Gellért szállóban, amelynek nyertese az a borbély lett, aki negyvenegy másodperc alatt borotvált meg egy vendéget.

Sokatmondók a kötetben közölt statisztikák, mert árulkodnak a városegyesítés után robbanásszerűen metropolisszá fejlődő Budapestről. Míg 1880-ban 742 fodrász volt az akkori határokon belül, 1941-ben már több mint kilencezer fodrászat működött.

A szakmát – mint ahogy mellékesen az egész világot – átrendezte az első világháború. Egyrészt mivel a férfi munkaerő hiányzott (a harctéren volt), megjelentek a fésülőnők mellett a fodrásznők is, másrészt az 1918-as összeomlást olyan radikális változások követték, amelyek a női divatot is érintették. A húszas években megjelent a rövidre vágott női frizura. A kötet csodálatos képanyagát mindenképp ki kell emelni, az egyik ilyen, a húszas években készült felvételen láthatjuk a korabeli hajdivatot. Az üzlet előtt álló személyzet – három nő, három férfi – mögött ott a tábla, amely szerint a következő frizurák elkészítését vállalják: báby, bubi, eton, ezen kívül még ondolálást, arcápolást, pedikűrt és manikűrt is.

A bubifrizura viszonylag ismert ma is, de az, hogy mi az „eton”, alighanem kiesett a köztudatból. Azt a rövidre nyírt női hajviseletet nevezik így – a brit elit bentlakásos iskola után –, amely nemcsak a nyakat, hanem a füleket is látni engedi. (Létezett még a médifrizura is, amely a nevéből adódóan félhosszú hajat jelentett.) Zeke Gyula bőven idéz a korabeli sajtóból, amelyben különféle (férfi) publicisták siratják a hosszú női hajat.

A szerző külön egységben vizsgálja az első és a második világháború időszakát. Utóbbiban üldözöttek és nácibarátok is akadtak a fodrászok közt, volt, akiről korabeli névtelen feljelentésből derül ki, hogy borotválás közben a vendégeinek a „náci maszlagot” kellett hallgatnia – egy tanúvallomás szerint ugyanez a szakember azonban segítséget is nyújtott egy üldözöttnek. Hogy miként fért meg mindez egyetlen emberben, rejtély. A negyvenes évektől mint ahogy az országot, a szakmát is elborítja a politika és az ideológia mocska. A szakemberek egy részét elhurcolták, a többieknek hol ilyen, hol olyan módon kellett számot adniuk a diktatúrákhoz való viszonyukról.

Az alaposan megtépázott magyar polgári társadalomnak, így a borbélyoknak is a kegyelemdöfést a szovjet típusú diktatúra adta meg. A szerző idéz egy 1948-as beszédet, amelyben még igyekeznek megnyugtatni a kisiparosokat, hogy rájuk nem vonatkozik majd az államosítás. Ennek ellenére a nagyobb üzleteket államosították, a kisebbek pedig fodrászszövetkezetekbe tömörültek, nem egészen önszántukból. Csak azok úszták meg, akik egyszemélyes üzletet vittek. Zeke figyelmeztet, hogy nem volt könnyű életük.

A magánkisiparos szó nem csengett jól ezekben az évtizedekben: ahogy a szerző fogalmaz, volt egyfajta „korholó” mellékzöngéje. Ennek ellenére a külvárosi területeken és a falvakban nem volt esélye megmaradni nagyobb üzletnek, így a mindent kollektivizáló rendszer elnézte ezt a rendszerhibát. A Kádár-kort minősíti, hogy az 1985-ben felszámolt Budapesti Állami Fodrászat iratanyaga és így levéltári forrásai nincsenek meg.

Zeke Gyula könyvéből jóval többet kap az olvasó egy szakma kultúrtörténeténél: ahogy az eddigi könyvek, a borbély- és fodrásztörténet is afféle betekintőablak a polgárosodás korába.

Kapcsolódó írásaink