Mutatni valamit, ami nem létezik

Az 1984-ben Biellában született Silvia Avallone olasz költő és író Acél című első regénye (amelyet azóta magyarul is kiadtak) 2010-ben jött ki Olaszországban, és kis híján Stregát kapott, de a második helyen végzett Antonio Penacchi: Canale Mussolini (A Mussolini-csatorna) című kötete mögött.

A most a Park kiadónál Lukácsi Margit fordításában megjelent kötete, az Egy barátság története hol Paolo Giordanónak a Prímszámok magánya című remekművére emlékeztet, hol – a könyvben amúgy meg is idézett – Elena Ferrante és Elsa Morante műveire. Ezzel természetesen nem azt akarjuk állítani, hogy utánérzés lenne, csupán megpróbáljuk felrajzolni azt a horizontot, ahol elhelyezhető.

Utánérzés már csak azért sem lehet, mert szó szerint kortárs:  az ezredforduló és 2021 között játszódik, és az internet – azon belül is a közösségi oldalak – jellem- és társadalomtorzító hatását vizsgálja egy baráti kapcsolat tükrében, kimutatva, hogy milyen típusú jellem- vagy tágabb értelemben „sors-defektus” szükséges a netes celebséghez.

Elisa és Beatrice tizennégy éves korukban találkoznak egy toszkán tengerparti kisvárosban 2000 körül. Elisa anyja felelőtlen, nagyobbik fiát már tönkretette életmódjával, ám a kisebbik gyereket, az éppen gimnáziumba készülő Elisát elvált apja az utolsó pillanatban kimenti, és magához veszi.

Beatrice (beszélő név, főleg egy dantei hagyománnyal bíró irodalomban) vele szemben látszólag tökéletes, középosztálybeli családban él, kiváló tanuló, ráadásul ígéretes modelltehetség, az osztály szépe. Ami csak látszat. Valójában szülei házassági válsága mögött ott rejlik anyjának csődbe jutott önmegvalósítása, aki minden vágyát, álmát a lányára erőlteti, koplaltatja, fotózásokra küldi, menedzseli.

Mindkét lány lázad a saját anyja által kínált szerepek ellen, ám mindkettő kétségbeesetten szereti is anyját, és minden vágyuk, hogy szeretve legyenek. A bekövetkező tragédiák és a felnőttek megváltozott viszonyai miatt soha nem kaphatják meg az anyai szeretetet a maga teljességében, ezért jobb híján egymásba kapaszkodnak.

Csak épp, amit barátságnak, „testvériségnek” hisznek, az valójában nem az, hanem egy, a végletekig vitt függőségi viszony, amelyben mindenki a maga természete szerint viselkedik. A csöndes, rendes, pontos Elisa az örök másodhegedűs a szép, öntörvényű és önző Beatrice mögött, aki uralkodik rajta, szeretetét mint kegyet osztogatja, ugyanakkor neki is szüksége van Elisára, mivel senki másban nem bízik – és senki mást nem enged magához olyan közel, hogy ismerje.

Beatricének nem elég a toszkán kisváros. Világsztár akar lenni, gazdag és irigyelt nő, aki bosszút áll a világon mindazért a szeretethiányért, amit gyerekként elszenvedett.

Mindehhez kiválóan használja az épp csak alakuló világhálót – 2002 és 2006 közt járunk, a lányok ekkor járnak középiskolába –, ráadásul arra is ráérez, hogy az újfajta sztárság mögött nem kell, hogy tartalom legyen. Elég, ha mutatós képeket és életmód-illúziókat közvetít. Ezért pózol hóban, croissant-ba harapva (amit aztán nem eszik meg, mert anorexiás), lepusztult belvárosi albérletben félmeztelenül és menő ruhákban. Mutatni, ami nincs. Mutatni valamit, aminek legfeljebb az illúziója létezik – és egy, az illúzióhoz rendelt arc.

Mindehhez Beatrice – aki nem buta lány – megtalálja a kultúrtörténeti-filozófiai hátteret is: középiskolásként kutatásokat végez az etruszk halottkultuszról, és megért valamit az etruszkok azon törekvéséből, hogy az evilágon jelet hagyjanak magukról. Számára – aki tragikusan korán kényszerül gyászolni, mivel elveszti anyját tizennégy évesen – ezek a jelek a „túlélés” jelei, olyan ikonok, amelyeken nem az él tovább, akik voltunk, hanem az, akinek látszani szerettünk volna. A saját ideálképünk. A saját, megkonstruált, tökéletes egónk, ami távolról isteni lénynek tetszik.

Beatrice egyre híresebb és irigyeltebb. Barátnőjét időközben ugyanúgy levágja magáról, mint fiúját – mindkettő csak ólomsúly rajta, lévén az efféle emberek félnek a stabil emberi kapcsolattól.

Eközben Elisa tönkremegy: soha nem tud kilépni a „sztár” árnyékából, egyetlen szerelme tragikus véget ér, mint ahogy a magánéleté­ben bekövetkező fordulat miatt egyetemi karrierje is kudarcba fullad. Holott ő az értékesebb ember. Ő az, akiben rejtett tartalékok vannak, aki képes lenne sok mindenre, aki kitartó, becsületes és a közösségnek is hasznára lehetne. Ő volna itt a hős.

Csak épp nem látszik, mint ahogy egész életében nem látszott egy sérült, önző, ugyanakkor kétségtelenül okos és szép nő, a barátnője mögött.

Silvia Avallone, aki Bolognai Egyetem filozófia szakán doktorált, kellemetlen kérdésfeltevésekre kényszerít. Amelyek végül egyetlen fontos kérdésben futnak össze: mi van a közösségi oldalakon és a népszerű csatornákon milliós követőtáborral rendelkező mai sztárok álarca mögött?

Avallone szerint semmi. Nem létező emberek. Követik őket tizenhatmillióan, és ha egy bizonyos márkájú rúzs feltűnik a kezükben, az hiánycikk lesz másnapra egész Kínában – de ők maguk valójában áldozatok.

Az etruszkok legalább valaha valós személyek voltak. Halotti maszkjaik és szobraik egy egykor élő személy reminiszcenciái. A mai celebek halotti maszkká lettek, mielőtt megszülettek volna saját, megismételhetetlen, egyszeri emberi mivoltukban. (Ezt a gondolatot szépen ellenpontozza az egyik részben Elisa második „születéstörténete”, az a jelenet, amelyben megérti, hogy akkor is felelősek vagyunk magunkért és másokért, ha a világ becsap, kihasznál, sőt eldob.)

Felkavaró, brutális, letehetetlen és nagyon fontos kortárs regény Avallone könyve.