Kultúra

Francia filmszatíra az irigység hatalmáról

A mese a barátságról szórakoztató komédia, amelyben felmerül, hogy mégsem lehet mindenki művész

Filmszatírákban és vígjátékokban a franciák mindig is remekeltek. Luis de Funes filmjei, a Magas szőke férfi, Pierre Richard történetei, a Jöttünk, láttunk visszamennénk-sorozat és általában Jean Reno filmjei nem avulnak, ráadásul amerikai műfajbeli társaikkal szemben akárhányszor újranézhetők: intellek­tuálisak, pikírtek, többrétegűek.

Francia filmszatíra az irigység hatalmáról
Korunk hőse megérdemelte, hogy tükröt tartsanak neki
Fotó: Cirko Film

Kénytelenek vagyunk hát minden új francia vígjátékot a fent vázolt műfajtörténeti etalonhoz mérni. Daniel Cohen új filmje, amely Bérénice Bejo és Vincent Cassel főszereplésével, Mese a barátságról címmel került a magyar mozikba, megüti ugyan ezt a mércét, ám jóindulattal is legfeljebb közepesnek mondható, amolyan egyszer megnézhető szórakoztató filmnek.

Holott az ötlet és a történet kitűnő. Adott két baráti házaspár. Léa (Bérénice Bejo) egy pláza egyik ruhaboltjában eladó. Férje, Marc (Vincent Cassel) igazi kockafejű: egy alumíniumgyár menedzsere, öntelt, unalmas alak, aki uralkodni próbál feleségén, mindez persze kisebbrendűségi érzéséből fakad. Barátaik, Francis (François Damiens) és Karine (Florence Foresti) ugyanígy teljesen átlagos, hétköznapi emberek. Leélhetnék békében és nyugodtan az életüket, ám Léa váratlanul ír egy könyvet. Ez nem lenne baj, de a könyv ráadásul sikeres lesz, ami felborítja négyük egyensúlyát és házassága egyensúlyát is.

A másik három ember úgy érzi, Léa kitört az átlagéletből, amit egyszerűen nem tudnak elviselni. Barátnője szintén írni kezd – ám sajnos nem tud. Barátnője férje, Francis előbb zeneszerzéssel, majd szobrászkodással próbálkozik, hogy lekörözze Léát, aki egyre sikeresebb, dedikációira tömeg érkezik, riportműsorokban szerepel, mindehhez pedig kedves, szerény, szimpatikus személyisége van. Ő nem azért művész, hogy celeb legyen, mégis celeb lesz. Barátai azonban anélkül szeretnének celebek lenni, hogy megértenék, mivel jár művésznek lenni.

Elsősorban azzal, hogy kínlódva, sok munkával valamilyen művet hoz létre az ember – ami nekik nemcsak azért nem sikerül, mert tehetségtelenek, nincs bennük kitartás, és ráadásul még egymásra is féltékenyek, hanem azért sem, mert összekeverik a művészstátuszt az egómutogatással – a csúcsjelenetekben Karin minden alkalommal szelfit készít magáról, amit azonnal posztol is a közösségi oldalra. Az idétlen, félrehajtott fejjel mosolygó, semmit sem csináló „sztár” (és mindenki, aki életmód-illúzióit, mániáit, képzelt fontosságát ily módon teszi közzé) mint korunk hőse, régóta megérdemelte, hogy ily módon tartsanak tükröt neki…

A rendező minden szempontból kihasználja a fentiekből adódó helyzetkomikumokat: Karin végtelenül kínos „írói” próbálkozásának csúcsa, amikor Camus-mondatokat lop, bízva benne, hogy nem ismerik fel az olvasók a csalást. Ezután inkább maratonfutói karrierbe kezd. Férje a zeneszerzői kísérlet után pár hónapra szobrász lesz, majd bonsainemesítő, végül mesterszakácsként találja meg a hivatását. Botladozásaik képzelt művészként rendkívül szórakoztatók, és egyben komolyan felvetik Andy Warhol és a hozzá hasonlók messze ható felelősségét, hiszen nekik köszönhetően élünk egy olyan társadalomban, amelyben bárki azt képzelheti, hogy művész.

Azt pedig Leacocktól tudjuk, hogy a komédia akkor az igazi, ha a nevetésbe könny is vegyül: nos, ha Léa művészstátuszára féltékeny baráti házaspár csetlés-botlása szórakoztató, az, hogy sikerei miatt hogyan alakul a házassága, inkább a drámai szálat erősíti.  Férje – akit kiválóan alakít Vincent Cassel – született macsó: képtelen egyenrangúként, társként kezelni feleségét. Nem tud olyan nővel élni, aki mellette és nem alatta áll a társadalmi ranglétrán.

Komédia és tragédia csúszik egymásba a végkifejletben, és ezért a kiegyensúlyozott „unhappy happy endért” nagyon sok pontot vissza­nyert a rendező azokból, amelyeket a film elején elvesztett azzal, hogy a végtelenségig húzta-nyúzta az egy-egy jelenetben rejlő szituációs poénokat.

Ami vicces két percben, az a harmadik percben unalmassá, a negyedikben kínossá laposodik. A Mese a barátságról egy egyórás tévéfilm formájában lett volna igazán élvezhető. Ha a fennmaradó negyven percet kivágják, a néző biztosan jobban jár.

Mese a barátságról/Le bonheur des uns…
Francia vígjáték, 104 perc, 2020
R.: Daniel Cohen
10/6

Kapcsolódó írásaink

Átkelés a varázslatos fátyolerdőn

ĀAz El a kezekkel a papámtól! című film látleletet nyújt a lelkükről és az értékekről megfeledkező, így a gyermekek nyelvén nem értő felnőttekről

Leleplezni Hollywoodot

ĀRácz Csaba: A célom, hogy jól érezze magát az olvasó, legyen miért izgulnia, és emellett ismereteket is szerezzen