Kőkemény madridi dráma, krimibe csomagolva

A Goya-gyilkosságok – amelyet csütörtökről vetítenek a hazai mozikban – a fenti, bevált recepttel dolgozik. Adott a bűnténysorozat, amely meglehetősen bizarr. Az ismeretlen gyilkos egy szűk madridi kerületben öl. Áldozatai egytől egyig Francisco de Goya spanyol festő nyolcvan alkotásból álló rézkarcsorozata valamely darabjának tulajdonosai, testüket pedig mindig színpadias díszletek közt találják meg oly módon, hogy az adott Goya-képet jelenítsék meg.

Ha valakinek ismerős ez kiindulópont, az nem véletlen: a közelmúltban magyarul is megjelent Julia Jakovleva orosz írónő krimije Jön a vadász, meglátja címmel, amelyben egy őrült úgy rendezi el áldozatait, hogy a szentpétervári Ermitázs festményeit jelenítsék meg. Nem tudni, hogy Gerardo Herrero spanyol rendező ismerte-e az orosz regényt, vagy csak véletlen egybe­esésről van szó, mindenesetre más hasonlóság nincs a két történet között.

A spanyol krimi mindkét nyomozója nő – ilyet is ritkán láttunk eddig a filmvásznon. Carmen (Maribel Verdú) a harmincas–negyvenes évei fordulóján járó profi, chandleri karakter. Kemény ember, ám keménysége, udvariatlan modora mögött személyes tragédiák sora áll. Társa, a fiatal Eva (Aura Garrido) újonc. Bár kétgyermekes anya, meglehetősen éretlen, és alkalmassága is megkérdőjelezhető.

Úgy tűnik ugyan, a nyomozónők egyéni drámája majd csak a hátterét adja a madridi felső tízezer köreibe vezető nyomozásnak, a rendező már az első percekben utalgat arra, hogy korántsem csak a bűnügyről lesz itt szó.

És valóban: mire a film felénél járunk, már nehéz eldönteni, hogy maga bűnügy kibogozása az izgalmasabb – amelynek szálai, mondhatni obligát módon elvezetnek egy magas rangú állami hivatalnokig, sőt visszavezetnek a rendőrségre –, vagy az, ahogy a rendező összeütközteti a két nőt és a két nő életét, jellemét.

Carmen alkoholista, nikotinista, életét képtelen egyenesbe hozni, falja a férfiakat, élete a munka. A kemény nyomozónő álarca mögött azonban egy sokszorosan traumatizált nő áll, és nagyon úgy tűnik, nem biztos, hogy maga választotta ezt az életet. Eva, ahogy említettük, éretlen, felelőtlen és fiatal, ráadásul, mivel kisgyerekei vannak, nem igazán tudja összeegyeztetni az éjjel-nappali készültséget igénylő nyomozói státuszt és a családi életet. Nem érti meg, hogy nem lehet egyszerre teljes értékű anya és teljes értékű rendőr, mint ahogy azt sem, hogy folyamatos életveszélyben van.

Mire megérti, és felnő, már késő, ám jellemfejlődéséről több szót itt nem ejthetünk, ha nem akarjuk elárulni a krimi megoldását.

Kettősüket különféle, kevésbé karakteres férfiak – Ginés García Millán, Roberto Álamo – veszik körül. Noha mindannyian jó színészi teljesítményt nyújtanak, a mezőnyből kimagaslik Maribel Verdú, akinek Carmen-alakítása valószínűleg sokáig emlékezetes marad. Ahogy a háttérben kibontakozó misztikus Madrid is, amelynek sugárútjai, éjjeli bárjai, kávézói és félhomályos lakásbelső tökéletes atmoszférát biztosítanak a bűnügynek. Amelynek megoldását – szokatlan módon – nem meséli el pontról pontra a rendező, ahogy azt a krimikben megszokhattuk. Ráadásul a végkifejletre – az utolsó tizenöt percre meglehetősen besűrűsödik a történet – már teljesen elbizonytalanodunk, hogy az emberi drámán vagy a gyilkosságok megoldásán van itt a hangsúly. Nem lehet eldönteni.

Az egyik nézetből Gerardo Herrero filmje meglehetősen jó krimi. A másik nézetből modern tragédia, amelynek középpontjában a 21. századi női sors áll, amelynek, úgy tűnik, nincs megoldása. Valaki vagy nyomozó (művész, szakember), ám akkor soha nem teljesedhet ki nőként – vagy nő és anya, ám akkor soha nem teljesedhet ki a szakmájában, vagy ha igen, akkor csak olyan kockázat és olyan döntések árán, amelyeket már nem biztos, hogy meghozhat családos nőként.

Mélyen elgondolkodtató, szíven ütő, kemény társadalmi drámát rendezett Gerardo Herrero, aki az összes rohadt klisét elkerülte. Érvényesen kérdez, és válaszai felkavarók.