Emberi kapcsolatok egy technicizált világban

Egyrészt a történetmesélés mikéntjében, főleg az időkezelésben hoz radikálisan mást. Nem lineárisan mesél, hanem évtizedeket, néha fél évszázadot ugrik át. Regényei végére mégis hibátlanul összeáll a mese, legyen szó több száz évről, mint a Hogyan lehetnék mindkettő? című „dupla regény” esetében vagy a 20. század közepétől napjainkig ívelő időszakról, mint az évszakok tetralógiában, amelynek most Tél című kötete jelent meg a Magvető kiadónál, Mesterházi Mónika csodálatos fordításában.

Feltűnő az is, hogy regényeinek – mint most a Télnek is – oly erős a képisége, hogy kis túlzással azt is állíthatnánk, képek és költői képek sorozatából bomlik ki a történet.

Ha ez még nem volna elég, az olvasónak szabályosan együtt kell működnie vele, ha mindenre kíváncsi. Nemcsak ott, ahol konkrét képzőművészeti alkotásokra utal – például Giottónak a padovai Scrovegni-kápolnában lévő egyik freskóját teszi meg egy fejezet központi elemévé –, de ott is, ahol rákényszerít a nyomozásra. A regényben feltűnő egyik szereplőről például a történet végén derül csak ki, hogy nem brit, hanem horvát. Azt azonban, hogy mely városból érkezett, Smith nem közli, csak annyit árul el, hogy „abból a városból, ahol van Chaplin-szobor”. Nos, Zágrábban van Chaplin-szobor, de ezt aligha tudja egy átlagolvasó, így kénytelen utánanézni.

A Smith-féle szövegvilágra az efféle, állandó játékba hívás mellett jellemző a finom érzékenység, az emberi kapcsolatok törékenységének láttatása.

Erre épül a Tél is, amelynek középpontjában egy nagyon összetett, ellentmondásos anya-fiú viszony és egy még ellentmondásosabb testvéri viszony áll.

Sophie és Iris testvérek, a háború utáni Egyesült Királyságban nőnek fel. A hetvenes évek végén gimnazisták, felnőtt életük 1980 és az ezredforduló között teljesedik ki. Sophia szabálykövető, kemény üzletasszony, művelt, igényes, és noha egyedülálló anya, fiát különös gonddal neveli. Iris az örök lázadó, aki még negyvenévesen is kommunában lakik, minden tüntetésen részt vesz, a zilált életű nőben ugyanakkor hatalmas szeretet és erő van. A fiú vergődik anyja és nagynénje közt, ráadásul épp egy csúnya szakításon van túl.

Ekkor lép be a képbe az „idegen”, a horvát lány, aki épp kívülállása okán lesz alkalmas a mediátori szerepre a három, egymástól eltávolodott, de egymás nélkül szenvedő ember közt. Miközben maga is traumatizált, mivel szülei a délszláv háború elől menekültek el. Mindhárman neki nyílnak meg, hiszen egymásnak már képtelenek, így amikor azt a különös karácsonyt, amelyen a Tél játszódik, el kell tölteniük együtt az anya házában, őelőtte tárul fel a múlt – és az, hogy a múlt mennyire másmilyennek tűnik az egyes szereplők szemszögéből.

Ali Smith érzékeny kézzel játszatja össze a vélhetően skizofréniás anya látomásait a valósággal, néha pedig egész különös módon világít meg egy-egy helyzetet, szereplőt. Valaki például úgy néz ki, mintha „Rembrandt festette volna meg a gyerek Simone de Beauvoirt”. Máskor egy angol tündérmesét, megint máskor egy kevéssé ismert Shakespeare-dráma történetét „meséli bele” a könyvbe, ezek a részek azonban szervesülnek a szöveggel, sőt új rétegekkel gazdagítják azt. A mindenkit elutasító anya és a horvát lány között pél­dául épp azért indul meg a közeledés, mert a horvát lány – az angol társaság többi tagjával ellentétben – alaposan ismeri Shakespeare-t…

Ali Smith nagyon sok fájdalmat mutat fel és gyógyít is meg a történeteiben – a magyarul már megjelent Őszben ugyanúgy, mint most a Télben.

Az emberi kapcsolatok lassú elsorvadása, utolsó pillanatban való megmentése pedig rendszerint olyan keretek között megy végbe, amelyek részben okai a kiüresedett, elmagányosodott életeknek.

Míg az Őszben egy postahivatallal kombinált kormányablak válik a posztmodern civilizáció iszonyatának, embertelenségének groteszk jelképévé, ahol semmit nem lehet elintézni, a Télben egy bank és egy optikai szalon, valamint a közösségi oldalak álságos világa a színhely, ahol a főszereplők szembesülhetnek vele, hogy védtelenek a kafkai gépezettel szemben, sem a tulajdon szentsége, sem az emberi jogok, sem a jogba nem foglalt, de mégiscsak kötelező emberi együttérzés nincs már meg.

Valamikor a 20. század kilencvenes éveiben átléptünk a technika korába, a technika korában pedig arctalan ügyintézők, gépek és számonkérhetetlen algoritmusok veszik át az állam, a jog vagy például a bank szerepét, máskor aljas emberek kezébe kerül egy-egy jelszó. Nem lehet velük sem harcolni, sem együttműködni, mert voltaképp nincsenek. Személyként megfoghatatlanok. Egy ilyen világban megtalálni az élhető életet csak a közösség, a család vagy az emberi kapcsolatok terében lehet – a technicizálódással párhuzamosan azonban épp az alapvető emberi kapcsolataink váltak veszélyeztetetté.

Ali Smith ezt a felfordult, de talán még gyógyítható világot épp azért jeleníti meg töredezetten, mert hagyományos módon már megjeleníthetetlen. A verbalitás, a fogalmi gondolkodás korán túl vagyunk, mivel a megváltozott világgal radikálisan kellett volna megváltozniuk a fogalmainknak is, ez azonban nem történt meg.

Ilyen korban a kommunikáció eszköze újra a szimbólum, a kép, a költészet lesz – mivel ezek romolhatatlan nyelven képesek közölni valamit. Ali Smith prózájának fura kettőssége – archaikus és ultramodern – ebből a kettősségből adódik. És nemcsak hogy érvényes, de ahogy említettük, egy új, követhető utat is nyit az európai prózában.