Szegények és gazdagok

Noha a közeg és a téma: a polgárság és a reménytelenül leszakadó nyomorgók, a külváros átjárhatatlanul szétválasztott világa hasonló, Donatella di Pietrantonio szövegvilága más, mint Ferrantéé. Szikárabb, hogy úgy mondjuk, balladaibb hangvételű próza ez a ferrantei mindent kimondásnál. A szűkszavúan elmondott emberi történet voltaképp dráma is lehetne, hiszen egy, a görög tragédiák óta velünk élő típusmeséről van szó.

A könyv főhőse egy tizennégy éves kislány, akit nevelőszülei, akiket addig igazi szüleinek hitt, egy nap váratlanul visszaadnak igazi szüleinek. Nem elég ez a sokk, pillanatok alatt kiderül, hogy a népes szegény családban, ahol az apa alkalmi munkákból, a nagyobb fiúk szintén alkalmi munkákból és tolvajlásokból próbálják megszerezni a mindennapi betevőt – ami a leginkább paradicsomos tészta vagy sült zöldség és üres leves –, egyrészt a kutya se kívánta a visszaadott lányt – egy éhes szájjal több –, másrészt olyan kulturális szakadék van eddigi családja és valódi családja között, amely áthidalhatatlan.

És mégsem. Hiszen húga, aki az első nap ajtót nyit neki, és akit akkor és ott lát életében először, azonnal elfogadja a különös lányt.

Mondhatnánk, hogy A visszaadott lány a testvéri szeretet szívszorító és elgondolkodtató regénye, hiszen Donatella di Pietrantonio regényében a testvérek első pillanatban megszülető szoros kötelékét semmi és senki nem tudja megbontani. Ez a kötelék erősebb, mint az anya és gyermek közti, erősebb, mint a férfi és nő közti, erősebb bárminél, olyan azonosságon alapul, amelyben még a gyökeresen eltérő kulturális háttér vagy szokásrendszer sem lehet bomlasztó tényező. Hiába járt az egyik lány tizennégy évig elit iskolába, balettórára, hiába kitűnő tanuló és jó állampolgár, és hiába műveletlen, ápolatlan vadóc a másik, testvérek, és ez felülírja még a tragédiákat is, amelyekből bőven akad a könyvben.

Ugyanakkor ez a könyv több testvérregénynél. Hiszen nemcsak a két lány köt megbonthatatlan szövetséget, ha úgy tetszik, a felnőttek, ha úgy tetszik, az egész világ ellen, de a „visszaadott lány” a biológiai anyja felé is elindul lelkileg, miközben a másiktól eltávolodik, hogy aztán immár felnőttebb fejjel – egy év múltán – megértse, hogy miért történt meg vele, ami megtörtént, és megbocsásson neki.

Ferrante regényei, amelyek a dél-itáliai nyomorgók világáról és annak farkastörvényeiről rajzoltak teljes képet, megmutatták, miért nincs és nem lehet átjárás a „gazdagok” és a „szegények” világa közt még a 21. században sem. Főhőse, aki kiszakadt a nyomorból, hiába kísérel meg visszatérni gyermekkori közegébe, ez lehetetlen. Két külön univerzum létezik, amelyben a ferrantei modell szerint ha van is átjárás, az csak egyéni és alkalomszerű lehet.

Donatella di Pietrantonionál ez nem így van. Szegények és gazdagok világa, igaz, nagyon szűk sávban, de átjárható, és ennek az átjárónak a kulcsa a szeretet: nemcsak a két nővér indul el itt egymás felé, de anya és gyerek, nagynéni és fogadott gyerek, tanár és diák is. Mindez iszonyatos fájdalommal jár, és nagyon sok tanulással.

Kérdéses, hogy valóban a saját döntésük alapján haladnak-e végig ezen a tanulási folyamaton – de a viszonylag rövid, sűrű regény lapjain kétségtelenül egy nagy emberi történet elevenedik meg, amelyben végül mindenki megtanulja a másik, az addig „idegen” családtag, osztály, réteg nyelvét.

Ez a sűrű drámaiság és kidolgozott prózanyelv annál meglepőbb egy olyan szerzőtől, aki civilben még csak nem is író: Donatella di Pietrantonio gyermekfogorvosként dolgozik, regényeit hajnalban írja. Első könyve, a Mia madre e un fiume (Anyám egy folyó) után a második, a Bella mia (Szépségem) már jelölt volt a legnagyobb olasz irodalmi díjra, a Stregára és megkapta a Brancati-díjat 2014-ben. Ez a harmadik könyve, amely huszonhárom nyelven jelent meg eddig, köztük magyarul.