Kultúra

Amikor ellopták az Esterházy Madonnát

A Kádár-rendszer legundorítóbb, legkilátástalanabb évei is felvillannak a vásznon az olasz–magyar koprodukcióban készült dokumentumfilmben

Az 1983-as budapesti műkincsrablás a Kádár-rendszer legszürkébb időszakában hatalmas port vert fel nemcsak Magyarországon, de meglepetésre a vasfüggönyön túl, Nyugat-Európában is.

Amikor ellopták az Esterházy Madonnát
A filmben megszólalnak az elkövetők, köztük Ivano Scianti is
Fotó: Pannonia Entertainment

Gilberto Martinelli olasz–magyar koprodukcióban készült dokumentumfilmje, A Budapest-művelet majdnem negyven év után nemcsak magát a Szépművészeti Múzeumból történt lopást eleveníti fel az egykori tolvajok megszólaltatásával, de a nyolcvanas évek szocialista blokkbeli mindennapjait is, beleértve a keleti–nyugati viszony megjelenítését is.

A történelmi háttér kidolgozása igen jól sikerült – ugyanakkor nem lehet elhallgatni, hogy a rendező ott, ahol le lehetett volna vonni a végkövetkeztetést, megállt: noha céloznak rá a filmben, hogy a szicíliai és a görög maffia, sőt esetleg a román titkosszolgálat keze is benne volt az ügyben, ez a szál végül a semmibe vész (ami bizonyíték nélkül ugyanakkor talán érthető is).

Maga az eset 1983. november 5-én történt. A Szépművészeti Múzeumból hét képet loptak el, köztük Raffaellótól az Esterházy Madonnát és az Ifjú képmását, de az eltulajdonított remekművek közt ott volt Giorgione, Tintoretto és Tiepolo műve is.

A filmben megszólaló szakértők elmondják, miért művészettörténeti jelentőségű az ellopott Raffaello-Madonna, magáról a korszakról pedig a Kádár-rendszer életmódtörténetéről publikált munkáiról ismert Tóth Eszter Zsófia történész beszél, mondatait az olasz visszaemlékezők szavai árnyalják.

Míg a magyarok az áruhiányt, a valutaínséget, a börtönérzést élték meg, az olaszok azt látták, hogy az élet itt nyugodtabb volt, mint Olaszországban, és mindenkinek volt munkája.

Az olasz–magyar feketepiaci kapcsolatok legszebb évei voltak ezek. A feketézők jól éltek Pesten, az Anna presszóban és a Gerbeaud-ban volt a törzshelyük, ahol bensőséges viszonyt alakítottak ki a helyi görögök közösségével.

Carmine Palmese üveges, a betörés egyik elkövetője a filmben igen dicséri magyar szórakozóhelyeket. Ivano Sciantival és a modenai képtár 1992-es kirablása során megölt Graziano Iorival, ahogy említik, elsősorban csajozni jöttek Budapestre, ám ha már itt voltak, elvállalták ezt a munkát is.

A rendező érdeme, hogy a rablás tettleges kivitelezőit, ezeket a pitiáner, Rejtő Jenő-i karaktereket, a hermészi tehetséggel megáldott kisembereket hagyja kibontakozni a vásznon. Hamar kiderül, hogy valójában nem igazán fogták fel, mibe keverednek. Vígjátéki figuráknak tűnnek, akik mintha csak a fiatalkorukról mesélnének a kocsmában – mosolyogva, anekdotázva.

Elmondják, hogy egyikük egy hónapig figyelte a múzeumot. Leírja a szocialista őrzés módját is: egy zseblámpás őr járta körbe óránként az épületet. Látni lehetett a zseblámpa fényén, hogy merre megy. A riasztórendszer elromlott, de nem javították meg, mert nem volt rá idő, és egyébként is a november 7-i ünnepségre készültek…

A gyakorlatilag védtelen épület ráadásul fel volt állványozva. Ezen az állványzaton másztak fel, kivágtak egy ablakot, és besétáltak, majd lemásztak a képekkel. Ahogy mesélik, Giacomo Morini, egy alacsony, ronda kis alak Fiatjának a teteje alá dugták el a képeket, mert ő olyan volt, hogy úgyse állítják meg.

Raffaello másik képe, az Ifjú képmása fára készült, az nem fért be az autóba, így azt itt hagyták. (A film egy másik részében az hangzik el, hogy zálogba hagyták itt, mert nem tudtak azonnal fizetni a magyar tettestársaknak.)

A filmben megszólalnak a magyar nyomozók is, és szavaikból nemcsak egy izgalmas, a korban szokatlan módon a szovjet blokkon túlmutató nyomozás története bontakozik ki, de az is, milyen mértékben volt megkötve a kezük. Noha az első pillanattól gyanítható volt, hogy a nyomok Olaszországba és Görögországba vezetnek, nem engedték ki őket, hogy találkozzanak az olasz kollégákkal.

Hamarosan azonosították azt az öt olasz állampolgárt, akik gyanúsan hamar távoztak az országból, otthon priuszuk volt, így gyakorlatilag pillanatokon belül elkapták őket.

A rendező külön kitér arra, miként jelent meg a magyar sajtóban a rablás: ahogy a sajtótörténészek felhívják rá a figyelmet, az ügy mindenhol burkolt rendszerkritikaként artikulálódott, a leghíresebb a Markos–Nádas-duó kabarétréfája volt.

Az egyik tolvaj, a szavakat keresgélve, de nagyon fontos dolgot mond ki: részéről ez az egész akció azért is volt fontos, mert jólesett nyerni ez ellen az „erő” ellen. Értsd: a szocialista rendszer ellen.

Nem is olasz tolvajokról lenne szó, ha a bűnügybe nem keveredett volna szerelmi szál. Az egyik tolvaj, Iori felszedett egy magyar lányt, aki végig velük tartott, még Romániába is kiment a férfi után. A többieknek annak ellenére sem volt szívük szétszakítani őket, hogy egy bűnjelet hurcoltak magukkal.

Ahogy az elején említettük, az ügy váratlanul nagy port vert fel, ennek is köszönhető, hogy bravúros nemzetközi nyomozással sikerült felgöngyölíteni a szálakat. A magyar tettestársaknak tízezer dollárt ígértek, amit nem kaptak meg, így az egyik Raffaello-képet, amelyet textilbe és plasztikszatyorba tekerve elástak, hamar megtalálták.

Az orgazdát, egy görög állampolgárt, aki a szicíliai maffiával lehetett kapcsolatban, nem azonosították, ám amikor beszállt az Interpol, az olasz és a görög rendőrség is, a képeket az egyik görög temető kapujában hagyták ismeretlenek. A remekműveket Malév-különgéppel hozták vissza, és restaurálásukon nemzetközi team kezdett dolgozni.

Fontos az is, hogy a képlopás ürügyén 1984-ben, a második világháború után először érkezett Budapestre olasz miniszterelnök, Bettino Craxi. Az elkövetőket nem adták ki Magyarországnak, az esetet rekordgyorsasággal lezárták. Ahogy szó esett róla, a görög szál elvarratlan maradt, és a megrendelő személye is a mai napig homályban van. Az olasz maffia mindenesetre halállistára tette az ügyön dolgozó magyar nyomozókat.

Ezután a magyar múzeumok védelmi rendszerét átgondolták – az ügy azonban nem merült feledésbe. Egy kis rést pedig ez is ütött a gulyáskommunizmus épületén.

A Budapest-művelet (Operazione Budapest)
olasz dokumentumfilm, 50 perc, 2019
Rendező: Gilberto Martinelli
10/7

Kapcsolódó írásaink