Kultúra

Évszázadokon átívelő katalán ballada

Sűrű, szokatlan, néhol a műfajok közötti szöveg Irene Solá regénye, amely néha versbe csap át, míg máskor a teljes nyelvtelenségbe

Noha Jaume Cabrénak több könyvét is lefordították, rajta kívül a katalán irodalom gyakorlatilag ismeretlen Magyarországon. Ezért is öröm, hogy megjelent Irene Solá Énekelek, s táncot jár a hegy című könyve a közelmúltban a Magvető Kiadónál Nemes Krisztina fordításában.

Évszázadokon átívelő katalán ballada
Az író októberben hazánkban is járt a Margó Irodalmi Fesztivál során
Fotó: Wikipedia

A kortárs irodalomban rokontalan ez a fajta sűrű, néhol a műfaji határokon túlfutó próza. Irene Solá gyakorlatilag a regény felütésével sejteti, hogy valami szokatlan következik: az első lapokon a katalán hegyek fölé érő felhők szólalnak meg: esőt és villámot hoznak, miközben a felhőmonológ elhangzik.

Az egyik villám agyonsújtja az istálló előtt tevékenykedő gazdát, akinek felesége, Sió özvegyen marad két gyermekkel.

A balladai hangvételű történetben nem egyszer épp csak felsejlenek az események. Mintha évszázados, évezredes történetet hallgatnánk, amelynek teljes változata már nem is ismert, elfelejtődött az időben. Nem véletlenül használjuk a „hallgatás” szót az „olvasás” helyett, hiszen Solá prózanyelve közelebb áll a generációk által mondogatott, csiszolgatott, szóban továbbadott népballadákhoz, a népmesékhez vagy a mondákhoz, mint a modern prózához. Néhol versbe csap át, máskor a teljes nyelvtelenségbe, például ott, ahol a „hegyek beszédét” olvassuk, azaz egy egész fejezetet Katalónia születéséről. Ahol a szó nem elég, a szöveg helyén egyszerű, egyvonalas rajzok állnak – mondhatnánk, barlangrajzok.

Hiszen Katalóniában, ahol a hegyi emberek ugyanúgy éltek 1600-ban, mint 1970-ben vagy tegnapelőtt, voltaképp nincs idő: Sió felmenőinek története és leszármazottainak története összekeveredik. Ugyanazok a típusmesék ismétlődnek, ugyanolyan hőstípusok, helyzetek térnek vissza újra és újra az évszázadok alatt. Végigvonul rajtuk a tizenkilencedik és a huszadik század, a polgárháború, majd megkezdődik a huszonegyedik, amely sem jobbnak, sem rosszabbnak nem ígérkezik az eddigieknél.

Az, hogy Solá ebbe a generációkat átívelő „egyszerű” emberi drámába, Sió és gyermekeinek történetébe bekapcsolja a kontinens kialakulásának ősidejét vagy épp az erdő, a felhők és a hegyekben élő állatok, így a medvék és a szavasok beszédét, vagy a vízi tündérekét és boszorkányokét, egy pillanatra sem tűnik különlegesnek. Teljes természetességgel simul itt össze az ember előtti és ember nélküli világ meg az emberi világ. Az ember itt nem ura, legfeljebb része vagy áldozata a természeti világnak, a hegyek életének – és abban a pillanatban, ahogy erről elfeledkezik, a hegy bosszút áll.

Az első generáció életében egy villámcsapás által, a másodikban egy véletlenül rossz felé szökő puskagolyó és egy akaratlan gyilkosság által.

Az első esetben nincs, aki vezekeljen. A másodikban a gyilkosnak akkor is le kell vezekelnie vétkét, ha ártatlan – visszatérése azonban, mivel a hegyek világa az idő előttbe vagy az időtlenbe dermedt, mintha ugyanabban a pillanatban történnék, amelyben maga a tett. A külső idő, a hegyeken kívüli idő eltelhetett, ám a belső és a helyi idő nem tud. Nincs. Itt mitikus idő van. Örök idő.

Irene Solá ezt a különös világot képekben, elharapott szavakban, félbehagyott gondolatfutamokban mutatja meg, a töredezettség pedig további rétegekkel gazdagítja az archaizáló szöveget.

Ugyanakkor mindez néha zavaróvá is válik. A regény kétharmadánál már azt érezzük, hogy nem lehet megúszni mindent. A hiányzó átkötések a hegyek, a medvék és a tündérek beszéde és az emberi történet között, a balladai homály és a barlangrajzokba, félszavakba dermedt csönd lenyűgöző ugyan, de hosszú távon feleszi magát a regényt.

Nemrég a portugál Afonso Cruz próbálkozott a próza határain túlfutó regénnyel az ibér térségben (Kokoschka babája, magyarul 2014-ben jelent meg a Typotexnél). Ő megállt azon a ponton, ahol a regény még koherens történetként értelmezhető. Irene Solá ennél egy lépéssel tovább ment: miközben az Énekelek, s táncot jár a hegy szép kísérlet, egy újabb regényben vagy hosszabb szövegek esetén regénytechnikailag aligha járható út.

Irene Solá: Énekelek, s táncot jár a hegy
Irene Solá: Énekelek, s táncot jár a hegy
Fotó: MH

Kapcsolódó írásaink