Kultúra

Generációs és társadalmi emlékezet

Annie Ernaux Évek című regénye érdekes kísérlet a történetírásra, hogy megmutassa egy letűnt világ színét-formáját

Annie Ernaux Évek című könyve olyan emlékezetfolyam, amely egyben az emlékezet mibenlétére is rákérdez. A Magvető Kiadónál Lőrinszky Ildikó fordításában nemrég megjelent könyv a Renaudot-díjas írónő legsikeresebb prózakötete, ám pontos műfaját nehéz lenne meghatározni.

Generációs és társadalmi emlékezet
A francia írónő a fiktív önéletrajz, az autofiction mestere
Fotó: AFP/Leemage/Effigie

Adja magát, hogy „regény”, ám ennek ellentmond a memoárjelleg és a személyesség, az önéletrajzi vonatkozások. A klasszikus memoárként való meghatározást viszont a formabontó nyelvezet és szerkezet teszi lehetetlenné: a mű olyan töredékes és olyan sokszor elbizonytalanít, hogy végül nem tudjuk eldönteni, hogy Annie Ernaux életrajza tárul-e fel előttünk, vagy egy egész generációé egy fiktív önéletrajzon keresztül. Utóbbi olvasatra ráerősít a többes szám első személy használata és a minduntalan tett utalások arra, hogy nem az „én”, hanem a „mi” emlékezetéről van itt szó. Csak épp rögtön az is felmerül, ki az a „mi”: általában Franciaország és a francia olvasók, netán az európai olvasók vagy csak az a szűk generáció, amelynek a szerző is tagja: a negyvenes évek elején születettek (ő maga 1940-ben született Yvetot-ban, a regényben is szereplő városban).

A könyvben in medias res kezdenek zuhogni az emlékképek, és ami azt illeti, korántsem fontossági sorrendben vagy idő szerint. Mintha egy felbomló elme játéka lenne az egész: egy vonatút emléke, ízek, színek, jelenetek keverednek összevissza, még csak az sem lehetséges, hogy azért kerültek a kezdőlapokra, mert különösebben fontosak lennének. Egyszerű, mindennapi semmiségek.

Ezekből bomlik ki ugyanilyen váratlanul az időrend szerinti emlékezés, amely az 1940-es évek végére vezet vissza, azon generáció gyermekkorába, akik a háború alatt születtek. Annie Ernaux hangsúlyosan francia és hangsúlyosan vidéki gyermekkort beszél el, amelyben a túlélés lélektana, a háború pszichés feldolgozásának nehézségei keverednek a kispolgári környezet pontos, kíméletlen rajzával.

Ahogy hősünk lassan eléri a kamaszkort, a világ is nagyot fordul: a szegénységből alig tíz-tizenöt év alatt szolid jólét lesz, és az ő generációja – a szülőkével ellentétben – nemcsak az érettségiig jut el, hanem az egyetemig is. Ez azonban egyben kényszerű szakítást is jelent a szülők generációjával, akikkel nem bomlik ugyan meg a szeretetkapcsolat, ám értékrendjük, intellektuális horizontjuk, egyáltalán: valóságuk olyan mértékben más, mint a kisvárosi közegből útnak induló első generációs értelmiségi gyermekeiké, hogy a valódi párbeszéd lehetetlenné válik.

A második nagy fordulat 1968 és a párizsi diákforradalmak kora. Ekkorra ők már felnőttek, kisgyerekeik vannak. A náluk alig tíz évvel fiatalabbak lázadását hol szimpátiával, hol értetlenkedve nézik, azonosulni nem tudnak vele. Aztán hatvannyolctól is továbbsodródunk egészen 2006-ig, Nicolas Sarkozy felemelkedéséig. Ernaux, noha egy „semmi különös” életet beszél el, ezt nem a megszokott módon teszi. Mintha arra tenne kísérletet, hogy aprólékosan rögzítsen kiválasztott tárgyakat és mondatokat oly módon, mintha fényképek sorozatát vagy olyan videót látnánk, amelyen időként bekapcsolják a nagyítást. Ezért egy-egy, addig homályban maradó, mellékesnek tűnő dolog hirtelen minden részletében látható módon tárul elénk. Egy korabeli autó. Egy bútordarab. Egy magazinból kimásolt felfújtrecept. Egy-egy szólásmondás, ami csak arra a korra jellemző.

Ernaux érdekesen játszik ezzel a közel-távollal: míg az említett diák-tüntetés bekúszik a látómezőnk szélére, az algériai háború például alig – épphogy tudunk róla, a főhős ugyanis másra koncentrál. Ugyanígy a később felvillanó történelmi események mintha csak a háttérben zajlanának le, miközben ötven év alatt gyökeresen és többször megváltozik a főhősnő körüli mikrovilág, a mindennapi élet kerete – és itt mintha ezen lenne a hangsúly. Ernaux akarva-akaratlan arra tesz kísérletet, hogy megmutassa egy letűnt világ színét-formáját, elmondja nekünk, akik akkor még nem éltünk, hogy milyen volt annak a fél századnak az érzete. Tapintása, tárgyai, receptjei, mániái, hiedelmei, szlogenjei, divatja.

Ily módon akarva-akaratlan azonnal több lehetséges olvasat keletkezik: azoké, akik emlékezhetnek minderre, és azoké, akik nem. A „történet” – amelyet helyesebb volna talán emlékképmozaiknak vagy fényképsorozatnak nevezni – ugyanolyan váratlan, szaggatott formában ér véget, mint ahogy elkezdődött.

A végén pedig ott marad a kérdés: ha meghalunk, meghal-e vajon velünk a világnak az a nézete, amely csak a miénk volt, és emlékekből, ízekből, mondatokból, képekből jött létre, vagy létezik kollektív, továbbadható emlékezet egy-egy korszakról, emberöltőről?

Annie Ernaux: Évek

Kapcsolódó írásaink

Musical készül Szent Erzsébetről

ĀZsuffa Tünde Az Ég tartja a Földet című regényének adaptációja nemcsak a főhőst, de Gertrúd királynét is ízig-vérig nőnek ábrázolja + MH-VIDEÓ