Kultúra

Bacchus mint partiarc és Poppea, a császár felesége

A római hitvilágot mutatja be Pompeji díszletei közt A művészet templomai sorozat új filmje

Minden szempontból rendhagyó A művészet templomai sorozat legújabb alkotása, amely a pompeji rommezőt használja apropónak, hogy bemutassa a római hétköznapokat, gondolkodásmódot, vallást és erkölcsöt.

Bacchus mint partiarc és Poppea, a császár felesége
Isabella Rossellinivel Pompejiben és a római mitológiában is sétáhatunk
Fotó: Pannonia Entertainment

A Pompeji – A bűnös város címe, ha úgy tetszik, épp ezért sántít egy kicsit: noha kétségtelenül Pompeji freskói, valamint az onnan a nápolyi Archeológiai Múzeum titkos kabinetjébe mentett erotikus jelenetek és szobrok villannak fel a vásznon, miközben a narrátor, Isabella Rossellini mesél, de Pompeji mindvégig inkább csak illusztrálja a mondanivalót, maga a város legfeljebb egyes jelenetekben válik a film „főszereplőjévé”.

Tovább bonyolítja a dolgot, hogy miközben brit, amerikai és olasz klasszika-filológusok próbálják körvonalazni, hogy mit gondoltak a rómaiak az istenekről, a nőkről, a férfiakról, a háttérben pedig ott látszanak az egykori villák belső terei és a Vezúv, a legváratlanabb pillanatokban játékfilmes elemek szakítják meg a dokumentumfilmet. Ezekben a jelenetekben fiatal, 21. századi módon öltözött színészek játsszák el a római istenek történeteit, pontosabban azok modern változatait.

Kár, hogy színészi teljesítményük nagyrészt csapnivaló, jelme­zeik pedig olyanok, mintha a legnagyobb olasz divatházak sztártervezői alkották volna őket, csak épp módosult tudatállapotban. (Ariadné neonzöldből neonmagentává váló tüllruhája legalábbis még sokáig nyomaszt.)

Ennek ellenére a film nemhogy nem rossz, de szokatlansága miatt a koncepció még akkor is jó, ha a felkért színészek nem remekelnek.

Az első történet, amit a Pappi Corsicato által rendezett filmből megismerhetünk, Lédáé, akit Zeusz hattyú képében tett magáévá. Léda és a hattyú jelenete nemcsak a pompeji falfestményeken bukkan fel, de az ókori ábrázolásokon túl a reneszánsznak is kedvelt témája volt.

Léda története mitológiai-pszichológiai szempontból igen érdekes, négy gyermeke közül Heléna nem más, mint a trójai háború Szép Helénája, míg Klütaim­nésztra (aki Helénával ellentétben halandó férjétől származott) a közös lányukat, Iphigéniát feláldozó férjét hidegvérrel meggyilkoló nőként ismert. A klasszika-filológusok felhívják rá a figyelmet, hogy míg Lédát az isten megerőszakolta, mindkét lánya kvázi bosszúállóként tűnik fel. Egyikük miatt egy tízéves öldöklés tör ki (ami amúgy egyenes út volt Róma megalapításához, hiszen a rómaiak ősei az innen menekülő Aeneas és emberei voltak), másikuk pedig férjgyilkos királyné.

Kár, hogy ennél mélyebben nem elemzik a Léda-történetet a szakértők.

Kárpótlásul legalább ilyen izgalmas a másik nagy mitológiai történet, a Villa dei Misteri falain csodálatos épségben megőrződött Ariadné–Bacchus-ciklus. Noha elhangzik a kulcsmondat, hogy a római mitológia nem azonos a göröggel, sajnos csak nagyon felszínes ismereteket kapunk arról, hogy miként vált a Minótaurusz labirintusából Thészeuszt kisegítő Ariadné elhagyott nővé – Thézeusz egyszerűen otthagyta egy szigeten –, majd hogyan látta meg Dionüszosz/Bacchus a lányt, és vette feleségül. A film készítői azt ugyan elmondatják a szakértőkkel, hogy Bacchus kultusza unikális abból a szempontból, hogy követői általában inkább nők voltak a férfiközpontú római társadalomban, és a vallás valamiféle szabadságot biztosított nekik.

Másrészről viszont nem mondatják el, pedig nagyon fontos volna, hogy a római Bacchus nem egyszerűen egy latinizált Dionüszosz. (Eleve előbb Liberként és csak aztán Bacchusként jelent meg a latin mitológiában.) Szerepe jóval több – már Dionüszoszként is –, mint a korabeli partik és berúgások istenéé. Khtonikus isten, Apollón ellenpárja és kiegészítője, őrjöngése és követőinek őrjöngése szent őrület, ráadásul bizonyos olvasatban Dionüszosz kapcsolódik Krisztushoz.

Ehhez képest a vásznon csak a legegyszerűbb mese jelenik meg, a szomorkodó Ariadné elé egyszer csak odaáll egy vicces Bacchus, és táncolni hívja. Igaz, ez az isten egyik arca. De hol a többi?

Mindeközben a házak közt sétálva Isabella Rossellinivel azért elég sokat megtudunk arról, hogyan működött a római város, illetve annak bűnös negyedei. Pompejihez kötődik Poppea, Néró szeretője, majd felesége is, akinek feltörekvése csúfos véget ért: a császár egyszerűen agyonverte, ráadásul úgy, hogy épp a második gyerekét várta tőle. Villája mindenesetre megmaradt Pompeji közelében. A film legnagyobb erénye, hogy megpróbál eligazítani egy már nem érvényes világrendben, erkölcsi rendben, ahol korántsem számított bűnnek sok olyan dolog, ami ma annak számít – és fordítva.

A pompeji Ízisz-szentély kapcsán rövid kitérőt teszünk az Ízisz-­kultusz történetébe is, amely természetesen csak nyomokban emlékeztet az eredeti, egyiptomi kultuszra. Csakúgy, mint Mithrasz esetében, a rómaiak latinizálták Íziszt is, végül, ahogy említettük, figurája összeolvadt Fortunáéval. Így legalább már nem szúrta a szemét a római hatalomnak – eredeti formájában, a legyőzött Egyiptom egyik főistennőjeként igyekeztek a központi kultuszhelyszínekre nem beengedni a tiszteletét.

Mindenesetre A varázsfuvola, a legismertebb Mozart-opera épp a pompeji Ízisz-szentélynek köszönhetően született meg, a zeneszerző itáliai turnéján látogatott el ide. De volt a rommező vendége Picasso és Dalí is, valamint Emily Dickinson és Jean Cocteau.

Mindent egybevéve a Pompeji – A bűnös város jó alap lehet annak, aki el akar mélyedni Róma mindennapjaiban. Afféle kezdőlépés egy végtelen hosszú úton.

A művészet templomai: Pompeji – A bűnös város/Pompeii – Eros e mito
Olasz ismeretterjesztő film, 90 perc, 2021
R.: Pappi Corsicato
10/7

Kapcsolódó írásaink

A Magyar Passió az irgalomról szól

ĀEperjes Károly: Számtalan családnak számtalan fájdalmas tapasztalata van erről az időről, hiszen a film érinti Trianont, a kitelepítéseket, a kuláksorsot és sok más fejezetet, amelyekről keveset beszélünk