A hosszú tizenkilencedik századtól a borzalmas huszadikig

A kötet, amely a közelmúltban jelent meg a Helikonnál Kállai Tibor fordításában, bizonyos szempontból valóban a legjobb: hatszáz oldalon keresztül vezet át a hosszú 19. század gondolkodásmódjából, mindennapjaiból és értékrendszeréből a huszadikéba, amely az első világháborúval kezdődött.

Azon a nyáron, 1914-ben úgy négy-öt napja maradt felnőni egy elkényeztetett kislánynak. Innen sodródunk vele tovább a háború utáni pillanatokon át egy kiteljesedett életig és a sikeres írói pályáig.

Közben oly mértékben megváltozott a világ, hogy az ember nehezen dönti el, hogy a híres író személyiségfejlődése az érdekesebb vagy mindaz, amit a háttérben felrajzol a gyarmatbirodalmat tartó békebeli, nagyon gazdag Angliáról a pillanatokon belül lezajló első, majd a többi paradigmaváltásig. Agatha Christie ráérősen mesél, sőt szinte fecseg: 1890-ben született Dél-Angliában, Torquay-ban, amikor még mindenki ráért, a gyerekek is.

Olyan részletességgel értesülünk kedvenc játékairól, a szülői házhoz tartozó kert rejtelmeiről, a bonyolult érzelmi viszonyokról – hiszen akkoriban egy gyereket nemcsak az anya nevelt, de dadusok, sőt cselédek sora is, akiket ugyanúgy becsültek ebben a tisztségükben, mintha családtagok lennének –, hogy néha felidéződhet az olvasóban a prousti regényfolyam, amelyben a francia író hasonlóan kényszeres részletességgel rögzít mindent, de szó szerint mindent, amire emlékszik.

Agatha Christie visszaemlékezéseiben a „mindent megírás” ugyanakkor kellő mennyiségű iróniával, brit humorral és elhallgatással is párosul.

A hosszúra nyúlt gyerekkor, az apa halálának körülményei, a párizsi nevelőintézetekben töltött évek és a 19–20. század fordulóján élt lányok pimaszsággal és elképesztő pragmatikus józansággal keveredő ártatlansága ma már hihetetlennek tűnik. Mint ahogy az is, hogy ennek a kislány-generá­ciónak, babaszoba-generációnak gyakorlatilag pár nap adatott felnőni, amikor kitört az első világháború. És felnőttek.

Agatha Christie ekkoriban ment férjhez – fél óra alatt lebonyolított hadi esküvő volt, a szerencsés választott egy ír repülős tiszt –, ám a templomból férje a harctérre, ő egy sebesültekkel teli kórházba távozott ápolónőként.

Noha valamiféle fanyar humorral tálalja az 1914–18 közötti életüket is, mindezen átüt a sokk. Utána már semmi nem volt olyan, mint korábban – ennek a nosztalgiának a monarchiás változata alighanem a magyar olvasóknak is ismerős.
Az első világháború idejére jutunk el a hatszáz oldalas regényfolyam feléig, és a szerző itt sem gyorsít fel. Ugyanilyen részletességgel értesülünk a háború utáni évekről, a komolyabb írói próbálkozásokról – anyja biztatására kezdett el írni még tizenévesen, és az első regényt is anyja forszírozta –, majd a keleti utazásokról, és egyáltalán Keletről Agatha Chirstie szemével. Ahová már független nőként indul el a babaszoba egykori lakója, egy válás után. Egyszerűen felszáll az Orient expresszre, és Bagdadba megy. Egyedül.

Majd miután megtanult függetlennek lenni, újra férjhez megy.

Miközben ma már talán fárasztó az ilyen bőséges mesélőkedvvel megírt próza, fontos részleteket ismerünk meg egy régi világból – nem utolsósorban azért, mert ez egy női memoár, és ezek az apró részletek meglehetősen különböznek a férfiszemmel rögzített részletektől, legyen szó a borzalmasan kényelmetlen női ruhák felvételének módjáról, a női nyeregben való lovaglás tapasztalatairól, a fűzőviselés iszonyatáról vagy akár a korabeli receptekről vagy illemszabályokról. Vagy arról, hogy a 20. század első felében, amikor még nem igazán tekeregtek nők egyedül Isztambul és Bagdad környékén, egy angol hölgy hogyan utazik keresztül ezen a vidéken valami magától értetődő magabiztossággal. Ezeknek az apróságoknak, a mindennapi élet furcsaságainak és szokásainak rögzítése alighanem a legnagyobb erénye
a könyvnek.

Amelyben az írónő persze részletesen elénk tárja a világhírhez vezető utat is – igaz, néha ki is ábrándít. Például akkor, amikor ilyeneket ír: „Az írást azért élveztem, mert közvetlenül össze tudtam kapcsolni a pénzkereséssel: ha megírtam egy történetet, akkor előre tudtam, hogy körülbelül 60 fontot keresek majd vele, és a jövedelemadó levonása után biztosan számíthattam tisztán 45 fontra. Egyszer például azt mondtam magamnak: „Unom már ezt a ház elé épített télikertet, fedett teraszt szeretnék helyette (…) Osztottam, szoroztam, majd leültem az írógéphez, gondolkodtam, és egy héten belül összeállt a fejemben a történet, megírtam, és nemsokára kész volt a teraszom is.”

Az önéletrajzfolyamban a legkülönösebb, hogy az írónő miközben végtelenül lelkiismeretesen és precízen leír mindent, mindvégig tartja az olvasótól a három lépés távolságot. Semmilyen érzésbe, intim pillanatba nem enged be – mindvégig mintha egy harmadik személyről beszélne. Ettől azonban keletkezik az olvasóban valamiféle hiányérzet – mintha egy olyan filmet néznénk, amelyben minden csak messziről látszik. Igaz, legalább élesen.