Kultúra
Megjelentek Anne Sexton versei magyarul
Az Élj vagy halj meg című kötet sajátos lírai önvallomás
Az 1928. november 9-én Massachusetts államban született költőt, aki fiatalon, 1974. október 4-én hunyt el, nemegyszer említik együtt Sylvia Plath-szal, labilis lelki alkatuk és témaválasztásaik is hasonlók – jelen kötetben szerepel is egy vers, amelyet Sexton Sylvia Plath-nak ajánlott.
Anne Sexton Newtonban született, de gyerekkorát Bostonban töltötte. Az ötvenes évek elején férjhez ment, majd két gyermeke született, ám időközben súlyos depresszióval diagnosztizálták. Professzionális költővé az ötvenes évek végén vált, amikor pszichiátere rábeszélte az írásra – az orvossal való kapcsolat, az idegklinika élménye meg is jelenik a művekben.
Költőként hamar befutott, többek között a Harper’s Magazine, a Saturday Review és The New Yorker is közölte. Sylvia Plath-szal és Rober Lowell-lel a Bostoni Egyetemen ismerkedett meg, ahová időközben beiratkozott. Ebben az időben kezdett együtt dolgozni Maxine Kuminnal, akivel közös gyerekkönyvet írtak. Egy vele elköltött ebéd után lett öngyilkos 1974-ben.
Sexton költészete nem vonatkoztatható el a kortársaiétól: a „vallomásos költészet” kifejezést a kritikusok egész nemzedékére alkalmazták, olyasfajta lírát jelent, amely szokatlan nyíltsággal beszél önéletrajzi problémákról, de például a sallangmentes stílust is a legfontosabb jegyei közt említik. „A vallomásos költészet fogalmának problematikussága abból ered, hogy egyszerre túl szűk és túl tág” – írja Szlukovényi, aki hozzáteszi azt is, hogy számos kritikus hajlamos a kifejezést a kíméletlen önfeltárás szinonimájaként használni.
Nem elhanyagolható azonban, hogy az angol kifejezés – „confession” – nemcsak vallomást, hanem egyben gyónást is jelent, ami azoknál a Sexton-verseknél, amelyek kifejezetten a protestáns hitélményt vagy épp a hitvesztést próbálják megfogni, különös visszhangot kap.
A kötet harmincnégy versében Anne Sexton érezhetően rövid élete összes terhével küzd: alkoholista apja bántalmazásaival, saját identitáskrízisével, keresztény hitével és a hitetlenséggel.
Hol a gyermeki szemszög jelenik meg, hol az épp az ő korában drasztikusan megváltozó női szerepekkel való küzdelme. Saját szókimondóan megjelenített nőiségélménye mellett felbukkannak férjezetlen nénikéi és az ő „viktoriánus szoknyáik” is.
Ezzel szemben magáról azt írja: „belefáradtam a kozmetikumokba és a selymekbe”, de ugyanebben a versben megjelenik Szent Johanna is, akit férfiruhában küldenek halálba – és az angyalok, akiknek nincs nemük.
Sexton érezhetően nem nőiségével, hanem a nőiség újradefiniálásával küzd az ötvenes–hatvanas évek Amerikájában, és aligha tévedünk, ha a versek egyik nagy csoportjaként azokat határozzuk meg, amelyek erre a témára épülnek.
Ahogy szó esett róla, nem egy bibliai témájú, bibliai allúziókra épülő költemény is helyet kapott a kötetben: az egyik versben „Júdásként” beszél magáról, máshol, például a Protestáns húsvétban saját gyerekkori énjét és a gyermek Krisztust jeleníti meg közös, meglepő képben, ahol a látszólag slendrián beszédmód mögött mély egzisztenciális és hitbéli kérdéseket feszeget: „Most már tudom, hogy Jézus a lényeg”, írja, majd kisvártatva hozzáteszi: „Azt hiszem, föltámadt, / de nem vagyok egész biztos, / és nem igazán mondják el, / miközben az Alleluját éneklik olyan templomi hangon” – hogy a vers végére világossá váljon, gyermekszemmel megfogalmazott protestantizmuskritikáról van szó, ami annál érdekesebb, mert a következő vers egy, a kötettől tulajdonképpen idegen hangvételű Mária-ima.
A harmadik nagy téma a traumatizált gyerekkor, és az azzal való megküzdés. A gyerekszoba mint „babákkal teli sírkert” jelenik meg itt, és ugyanez az ibseni babaházkép jön vissza az Én 1958-ban című versben, ahol önmagát „vigyorgó gipszbabaként„ írja le, akivel „valaki” – talán egy nála kompetensebb, felnőttebb személy – játszik.
Anne Sexton könyve nem könnyű olvasmány fél század távolából. Nemcsak a versekben megnyilatkozó depresszió, talajvesztés miatt, de azért sem, mert időközben ez a fajta versbeszéd esztétikai értelemben elhasználttá lett, sokan éltek és visszaéltek vele angol és magyar nyelven is.
Ennek ellenére az Élj vagy halj meg – amely cím egy mottóként használt Saul Bellow-idézetre utal – fontos könyv, egy hiteles életmű része, és egy irodalmi korszak építőköve.