Kultúra
Mély merülés a sztálini terror mindennapjaiba
Julia Jakovleva atmoszférateremtő képessége és írói világa olyan erős, hogy krimije jóval több egyszerű bűnügyi történetnél
Az 1930-as évek elején Leningrádjában kezdődik a történet, ahol egy bizarr gyilkossági helyszínre hívják a rendőrséget, köztük Vaszilij Zajcev nyomozót. Egy borzalmas szovjet társbérletben holtan találták az egyik lakót, egy középkorú nőt, ám jelmezszerű öltözete, a háta mögött teátrálisan elrendezett színházi függöny és egyáltalán az egész helyszín színpadi berendezése sehogy sem fér össze a nő jellemével és életével.
Már itt, az első oldalakon behúz a történet, Jakovleva ugyanis nemcsak a bűnügyi rejtélyt mint kiindulópontot kínálja az olvasónak, de olyan filmszerűen, érzékletesen jeleníti meg a sztálini érát és annak mindennapjait a városban, hogy szinte érezzük a felszabdalt egykori polgári lakás előszobájában terjengő káposztaszagot, látjuk a lakók nyúzott arcát, belepillanthatunk rettegéssel teli életükbe, amelyben a félelmet álságos (és kötelező) lelkesedéssel palástolják.
Amint halad előre a történet, nemcsak az újabb, egyre furcsább esetekben jutunk mélyebbre, de a szovjet mindennapokban is, ahol a világtörténelem egyik legiszonyatosabb emberkísérleteként a rendszer nemcsak a szabad véleménynyilvánítás jogát vette el, de az emberek identitását, sőt a szabad gondolkodás lehetőségét is megpróbálta eltörölni. A szovjet ember olyasvalaki, aki a társadalmi szinten túl egyénként nem létezik, legalábbis nem szabad léteznie. Ami pedig megmaradt belőle, az veszélyforrás, legyen egy bizonyos (nem megfelelő) származás emlékezete vagy az arról tanúskodó okmány, egy rosszkor gondolt gondolat, amely esetleg látszik az arcán, vagy esetleg a józan ész, amelynek nevében mégiscsak fel kell tennie magának a kérdést, hogy valóban ez-e a létezhető világok lehető legjobbika.
Nemcsak a színpadszerű terekben megkomponált gyilkosságok száma nő, de a titkoké is: kiderül, hogy a disztopikus városban és időben mozgó alakok mindegyike titkol valamit. A színházi öltöztetőnőként dolgozó lány, akinek apja – megbocsáthatatlan bűn – a cári hadsereg tisztje volt, csak úgy élhet túl, ha az OGPU (Állami Politikai Igazgatóság) besúgója lesz, a vele romantikus kapcsolatba kerülő Zajcev (beszélő név, benne sejlik a „zajec”, a nyúl szó) nyomozó pedig szintén nem az, akinek mondja magát. Noha mindenhol úgy tudják, hogy szegény sorból származik, és árvaházban nőtt fel, gyaníthatóan nem mond igazat, valódi anyakönyvi bizonylatát azonban egy szekrény hátoldalára ragasztva rejti el – viszont a könyv végéig sem derül ki, hogy kicsoda valójában, csak a felvillanó emlékképei adnak okot a gyanúra.
Miután megjárja az OGPU börtönét, ahová ugyanúgy ok nélkül és hirtelen viszik be, mint ahogy elengedik, lassan derengeni kezd neki is, és az olvasónak is, hogy olyan ügybe tenyerelt bele, amibe nagyon nem kellett volna: a 20. század egyik legnagyobb műkincskijátszási játszmájába, amikor a szovjet állam iszonyatos összegekért elidegenítette Nyugaton a „nép tulajdonaként” elrabolt műkincsek nagy részét, köztük Van Dyck vagy az olasz reneszánsz mesterek műveit. De mi köze van ennek a gyilkosságokhoz?
A könyv felénél már nem lehet eldönteni, hogy a krimi az izgalmasabb vagy a szovjet társadalomrajz. Senki nem bízik senkiben, mindenki titkolja, hogy valójában kicsoda, mindenki vigyáz a szájára, és mindenki éhezik. A terror szabja meg az emberi kapcsolatok lehetséges vágányait; ellehetetleníti az egészséges férfi-nő kapcsolatot, amely a bizalmon alapulna, viszont az állam nem képes belekalkulálni a játszmába egy dolgot: az emberi jellemet, így Zajcev mellé a legmeglepőbb helyről érkezik egy barát. Vagy mégsem az, hanem ő is ügynök?
A szovjet világban – sugallja Jakovleva könyve – semmi nem az, aminek látszik. Sem a gyilkosságok indítóoka, sem a világ jelenségei, semmi, de semmi nem azért és nem úgy van, ahogy az logikus lenne. Itt inkább ráérzéssel, ösztönnel lehet túlélni – vagy úgy sem.
Néha olyan a könyv, mintha Bulgakov A Mester és Margaritájának világában kalandoznánk tovább, szinte várjuk, hogy melyik oldalon bukkan fel az ördög vagy annak valamelyik szovjet maszkja…
Jakovleva jó érzékkel és nagy számban hagyott a történetben elvarratlan szálakat is: aki elolvasta az első kötetet, alighanem már függő, és alig várja a másodikat.