Kultúra
A száz évvel ezelőtti főváros mindennapjai
A Kortárs Kiadónál jelentek meg Gerő Ödön korabeli tárcái Csontó Sándor szerkesztésében, amelyeket olvasva kultúrtörténeti időutazásra indulhatunk
A francia kifejezéssel élve „flaneur”, avagy hivatásos városi kószáló titulusát is bízvást elnyerő Gerő a századfordulós Budapest, az egységesülő és rohamosan európai metropolisszá váló város krónikása volt, első tárcáját 1888-ban közölte. Csontó valószínűsíti, hogy eleve sorozatot tervezett, a később elkészült könyvbe azonban nem minden került be a közölt tárcákból. Korabeli méltatói szerint Gerő Ödönnek „bölcselő hajlandósága mellett elmés, fotográfusi látása” is van, és csakúgy értekezik a lipótvárosi szalonokról, mint az óbudai szegényekről.
Tárcái dokumentumértékűek abból a szempontból, hogy Gerő épp azt a korszakot írta le szemtanúként, amikor az egységesülő városba soha nem látott tömeg özönlött, illetve kialakult a „budapestiség” fogalma, a főváros divatja a millenniumi ünnepségsorozat idején pedig elérte a tetőfokát.
Gerő jó szemmel mutatja meg az új város attrakcióit, a kávéházakat, a városligeti tó helyén kialakított korcsolyapályát, de ugyanígy megjelennek az írásokban a külvárosi szegénynegyedek is – a kötet pedig tovább árnyalja a Kortárs sorozatában eddig megjelent várostörténeti sorozatot. (Szintén Csontó Sándor szerkesztésében adták ki Báttaszéki Lajos és Hevesi Lajos fővárosi témájú tárcáit a közelmúltban.)
Csontó utószavában kiemeli, hogy Gerő városi témájú tárcái mellett a „hőskorban” kezdett el dolgozni kritikusként is, akkor, amikor még nem létezett a szakkritika fogalma, a bírálatokat, legyen szó zenéről, irodalomról vagy képzőművészetről, „jó tollú irodalmárok” írták.
Gerő végül a képzőművészeti szakírás felé mozdult el, ítélőképességét, ízlését dicséri, hogy olyan kaliberű alkotók kvalitásait is felismerte pályájuk kezdetén, mint Lechner Ödön vagy Rippl-Rónai József. Rippl-Rónai nem felejtette el neki, hogy amikor mindenhol támadták, Gerő mellé állt: halálos ágyáról üzent neki. „Most mindenfelé ünnepelnek, nagyra
tartanak, de te kezdettől fogva mellém álltál, és küzdöttél értem.
Hálásan búcsúzom Tőled” – szólnak Rippl-Rónai gondolatai. Ugyanígy felismerte Szinyei Merse Pálban és Derkovits Gyulában a zseniális művészt, valamint meglátta Egry József tehetségét. Noha több prózakötete is megjelent, írói sikereket is aratott, nem sikerült igazi életművet építenie, megmaradt publicistának és közéleti embernek, a Világ című, 1910-ben indult lap szerkesztőjének. A második világháború kezdetén, 1939 novemberében hunyt el.
A most megjelent Budapest-tárcákban megjelenik a korabeli Nádor utca és Kerepesi út, a Terézváros, Óbuda, amelynek, ahogy írja, „egyik része város, másik része falu”, és ahol a lakók olyan szegények, hogy „nem örülnek másnak, csak hogy élnek. Hogy miért, nem tudják. Ezer Schopenhauer prédikálhatna nekik, mégsem adnának túl ezen az örömön” – említi.
A kötet végén függelékként szerepel az az előadás, amelyet Gerő Ödön az Uránia Magyar Tudományos Egyesületben tartott 1904-ben a fővárosról, és amelyben találóan állapítja meg a korszakra jellemző városépítési modell titkát. „A vidék felköltözött Budapestre, és nagyvárost csinált belőle. A magyar falu és kisváros világvárossá fejlesztette Budapestet” – magyarázza, majd áttekinti a száz évvel ezelőtti főváros fontosabb egységeit.
Időutazás, kultúrtörténeti kaland és a képeknek köszönhetően nagy élmény a korabeli flaneur megannyi tárcája a mai olvasónak is.
