Kilencven éve született az örök Szindbád

Latinovits Zoltán Budapesten született 1931. szeptember 9-én Gundel Katalin és Latinovits Oszkár délvidéki földbirtokos első gyermekeként, ám édesapja szinte rögtön elhagyta a családot. Édesanyja, Gundel Katalin, Gundel Károly, neves budapesti vendéglős lánya 1941-ben újra férjhez ment Frenreisz István belgyógyászhoz, ebből a házasságból született két féltestvére, Bujtor István színész és Frenreisz Károly zenész.

Latinovits a Budai Ciszterci Szent Imre gimnáziumban érettségizett 1949-ben, majd asztalos­tanoncként és hídépítő munkásként dolgozott. A Budapesti Műszaki Egyetem építészmérnöki karára 1952-ben nyert felvételt, 1956-ban diplomázott. Az ötvenes évek elejétől NB I-es  kosárlabda-játékos volt, de kiválóan vitorlázott is.

A színjátszással a gimnáziumban ismerkedett meg, 1948-ban figyelt fel rá Bajor Gizi, aki a legenda szerint azt mondta neki: „Maga menjen színésznek!” Egyetemi évei alatt színjátszást tanult a Magyar Állami Vas-, Acél- és Gépgyár (MÁVAG) színjátszókörének tagjaként. Miután lediplomázott, segéd­színésznek szerződött a Debrece­ni Csokonai Színházba, ahol az évadnyitó előadáson Jacobi Viktor Leány­vásár című operettjének hajóskapitányaként debütált.

Rendezőként megszállottság és igényesség jellemezte

Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán

A Miskolci Nemzeti Színházhoz 1959-ben szerződött, ahol a társulat vezető színésze lett. Egy év múlva Pavel Kohout Ilyen nagy szerelem című drámájában partnere a vendégszereplésre meghívott Ruttkai Éva volt, kettejük között életre szóló szerelem szövődött.

Rövid debreceni kitérő után került fel ismét a fővárosba, ahol előbb 1966-ig a Vígszínházban, aztán a Tháliában, majd 1969-től 1971-ig újra a Vígszínházban dolgozott. Ezután a fővárosban gyakorlatilag bojkottra ítélték, ezért 1971 és 1973 között a veszprémi Petőfi Színházban játszott, ahol rendezőként is bemutatkozhatott. Németh László Győzelem és Gorkij Kispolgárok című darabját állí­totta színpadra. Első rendezése az év nagy színházi eseménye volt. Utoljára a Fővárosi Operettszínházban állt színpadra: a címszerepet játszotta Békeffi István A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak című zenés játékában. A bemutató 1976. február 27-én volt, ám kilenc előadás után betegsége miatt nem játszott tovább.

Számtalan színpadi szerepe közül nehéz csak néhányat kiemelni, de (a teljesség igénye nélkül) mindenképp emlékezetes vígszínházi Rómeó-alakítása a Júliát játszó Ruttkai Évával, továbbá Cipolla megformálása a Mario és a varázslóban, a festő figurája Arthur Miller Közjáték Vichyben című darabjából, nem beszélve az őrnagyról Örkény István Tótékjában, illetve Csehov Ványa bácsijáról.

Filmezni 1959-ben kezdett, ötvennél több filmszerepe közül több is ikonikussá vált, például a Huszárik Zoltán rendezte Szindbád címszerepe és emlékezetes éttermi jelenete. Ő játszotta Büky őrnagyot a Hideg napokban, valamint a Karinthy Frigyes művéből készült Utazás a koponyám körül című filmben az írót és másik énjét, amely szerepért a San Sebas­tiani Nemzetközi Filmfesztivál legjobb férfi alakításának járó díját vihette haza.

A Várkonyi Zoltán rendezte Jókai-adaptációk és történelmi filmek elképzelhetetlenek voltak nélküle (Az aranyember, Egy magyar nábob, Kárpáthy Zoltán, Egri csillagok), de Jancsó Miklós korszakos filmjeiben, az Oldás és kötésben és a Szegénylegényekben is maradandót alakított. Örkény István Tótékjának adaptációjában, az Isten hozta, őrnagy úrban is ő játszotta az őrnagyot, emellett emlékezetes szerepe még a Pendragon-legenda Bátky Jánosa, a 141 perc a befejezetlen mondatból Wavra professzora és az Ötödik pecsét Civilruhása.

A hetvenes években az Egyetemi Színpadon önálló irodalmi műsorokkal lépett fel, valamint egész karrierje során jelentős versmondói tevékenységet folytatott, különösen emlékezetes Ady Endre, József Attila, Illyés Gyula verseinek, illetve Arany János balladáinak szuggesztív előadójaként. Utolsó munkája egy rádiófelvétel volt, ahol a Rákóczi-induló című dokumentumjátékban Ady Két kuruc beszélget című versét mondta el 1976. június 3-án.

Alakításait kritikusai szerint őszinte indulatok, belső tűz, az érzelmek és az értelem harmóniájából fakadó alakábrázolás, rendezői munkásságát a megszállottság és a kérlelhetetlen igényesség jellemezte. Híres önjellemzése így szólt: „Igazságomból nem engedtem soha, káros szenvedélyem a dohányzás, meg az, hogy tehetségtelen, ezért rosszakaratú emberekkel összeférhetetlen vagyok”. Harcait, igazságkeresését, jobbító szándékát írásban is megfogalmazta Ködszurkáló című önéletrajzi kötetében.

Pályája során szinte végig depresszióval küzdött, egymást érték a kórházi kezelések, állapota egyre rosszabbodott. Negyvennégy évesen, 1976. június 4-én a balatonszemesi vasúti átjáróban vesztette életét. A mai napig vitatott, hogy öngyilkossági szándékkal lépett-e a vonat elé vagy baleset történt.

A helyi temetőben helyezték örök nyugalomra. Szemesen 1984 óta működik a Latinovits Zoltán Emlékmúzeum, a községben állították fel Melocco Miklós róla készült szobrát, illetve emlékére évente versmondó-találkozót  rendeznek.
Fájdalmasan rövid élete és pályafutása szakmai elismerésekben nem bővelkedett, noha 1966-ban Jászai Mari-díjat, 1970-ben Balázs Béla-díjat, 1975-ben érdemes művészi címet kapott.

A Kossuth-díjjal 1990-ben posztumusz tüntették ki, 1996-ban Magyar Örökség díjat kapott, 2015-ben Ferencváros díszpolgára lett. A Nemzeti Színház bejáratánál álló kapuszoborban Latinovits Zoltán és Tolnay Klári alakja fogadja a közönséget. Nevét viseli a Budaörsi Latinovits Színház, a Veszprémi Petőfi Színház Latinovits–Bujtor Játékszínje (testvére, Bujtor István 2008–2009-ben a teátrum igazgatója volt), 2002-ben kisbolygót neveztek el róla. Mint nemrég
bejelentették, a jövőre megnyíló debreceni Csokonai Fórum kamaraszínházát is róla nevezik el.