Egy szovjet–lengyel város titkai és a jelen

A mágikus–pszichológiai regény főhőse egy zseniális bábmester és felesége, akik egyszerre próbálják feldolgozni időlegesen csődbe jutott házasságuk összes problémáját és azt az örökséget, amelyet a múltjuk, pontosabban egy város és a felmenők eltitkolt múltja rak rájuk teherként.

A számtalan síkon játszódó, több hangon megszólaló könyv (két narrátor, a bábmester és egykori legjobb barátja mesél) lassan ejti rabul az olvasót.

Először úgy tűnik, egyszerű szerelmi történetről van szó, amely egy jeruzsálemi klinikán kezdődik. A bábmester orosz származású pszichiáter barátját kéri meg, hogy gyógyítsa meg a feleségét, aki összeomlott, miután elvesztették közös gyereküket. Az olvasó eleinte nem érti, a nő miért nem akar szóba állni az őt meglátogató férjével, mígnem kibontakozik egy beteges kapcsolat természete és a zseniális előadóművész különös személyiségének összes árnyalata.

Képtelen megkülönböztetni a valós életet és a bábjátékot, a bábok számára ugyanúgy valós személyek, mint akik körülveszik – a legnagyobb baj pedig az, hogy időközben elkészítette felesége pontos mását is bábként, így Lizából kettő van. Egy élő és egy élettelen, egy igazi és egy hamis. Az előadás, amely erre a különös „szerelmi háromszögre” épül, világsikert ért el, ám ugyanilyen mértékben rombolta is a házaspár kapcsolatát és végső soron személyiségét.

A regény primér olvasatban a valódi világ és a művészek által teremtett képzeletvilág kettősségére fókuszál, azt feszegeti, van-e, és ha van, akkor hol a határ a valóság és a képzelet között. Nem véletlen a helyszínválasztás. Prága az a város, ahol az egykori rabbi a gólemet elkészítette, ám az író érdekes módon nem a „gólem”, vagyis az élethű baba mivolta felől közelít a kérdéshez, hanem afelől, hogy lehetséges-e, hogy egy művész afféle Pygmalionként beleszeressen saját bábjába, miközben élő felesége tönkremegy.

Második olvasatban – a pszcihológiaiban – ennél többről van szó: mintha arra próbálna rávezetni az író, hogy megértsük: az idea-lizált, elképzelt szerelmi társ nem a valódi személy. A valódi személy hibái, gyengeségei, az ideálistól való eltérései nem egyszer vezetnek szakításhoz – pedig jobb lenne, ha a „bábu”, az elképzelt társ mögött az emberek meglátnák a másik személy valódi, emberi arcát, amely esendőségében nem különbözik a magukétól.

Dina Rubina akkor is értékes és maradandó könyvet írt volna, ha megelégszik egy egyszerű, Milan Kunderát idéző lélektani–szerelmi regénnyel, ám korántsem elégedett meg ennyivel.

Továbblépett, és felrajzolta az előző generáció és a Szovjetunió természetrajzát is, a háttérben kibontakozó múltból pedig meg lehet érteni, hogy szereplőink miként jutottak idáig. A kisfiúként az agresszív, alkoholista, ugyanakkor bizonyos szempontból lenyűgöző személyiségű apa elől a bábjátékba menekülő kiskamasz, az őrületbe kergetett anyja emléke miatt magába zárkózó Liza, a szovjet emberek általános rettegése és Lvov lengyel–ukrán–német–zsidó régmúltja, a város különös és jellegzetes figurái elözönlik a lapokat, és egyértelművé teszik: nem csak a saját életünket éljük. Áthordozott transzgenerációs traumáinkkal, a városunk eltitkolt múltjával és a családi szennyessel is meg kell küzdenünk az egészséges életért.

Meglepő, hogy Dina Rubina szépen lassan a bulgakovi mágikus realizmus felé tolja el az intellektuális pszichológiai regényként induló történetet – még meglepőbb, hogy a kísérlet működik. Mint ahogy teljes természetességgel szervesül
a sokféle történetszálba a megannyi leírás is: szinte látjuk a behavazott hajnali Prágát, a bábkészítő műhely furcsa fényeit, a szovjet idők Lvovját, ahol a lakók pontosan tudják, hogy egy lengyel városban élnek, sőt a legtöbbjük máig is inkább lengyelül beszél, de ugyanígy látjuk egy szovjet kultúrház színháztermét és az egykori díszleteket – szó szerinti és átvitt értelemben is.

Sokféle orosz irodalom van: intellektuális, európai, mint Csehov, jellegzetesen orosz, mélylélektani, mint Dosztojevszkij, mágikus–realista, mint Bulgakov vagy Ulickaja, és úgy látszik, létezik immár egy törekvés mindezek szintetizálására is. Nehezen sorolnánk a Petruska-szindrómát ide vagy oda – egy biztos: a legújabb kori orosz próza különösen érdekes darabja.