Néhány édesség, egy jó ötlet és egy kiváló színésznő

A mese – Jake Brunger a forgatókönyvíró – voltaképp unalmas: Sarah (Candice Brown) cukrászdát szeretne nyitni legjobb barátnőjével, de baleset éri, és meghal. (A rendező ízlését dicséri, hogy a tragédiára csak utalás történik a filmben, nem mutatja meg.)

Mivel a kinézett üzlethelyiség bérleti jogát nem sikerül visszaadni az ingatlanirodának, és mivel Sarah felnőtt lányának élete is összeomlik anyja halálának pillanatában – a lányt Shannon Tarbet alakítja, kifejezetten jól –, és ő úgy véli, anyja utolsó kívánságát teljesíteni kell, másodmagával nekivág a feladatnak.

Nagyanyjával, Mimivel és anyja barátnőjével, Isabellával (Shelley Conn) kialakítják az üzletet, beleadnak mindent, sőt az ügy érdekében még a halott anya egykori szerelmét is felveszik cukrásznak (Rupert Penry-Jones játéka felejthető). Ahogy épül az üzlet, és elkezdenek kísérletezni a süteményekkel, lassan kibomlik a múlt, és a múltban felsejlik egy nagyon bonyolult anya–lány–unoka viszony, valamint egy régi szerelmi háromszög.

Miközben a film története primér síkon a cukrászdanyitás körüli hercehurcát mutatja be, a rendező és a színészek jó érzékkel mutatják meg a háttérben az emberi viszonyokat, kvázi másodtörténetet kreálva a főtörténet mögé, és sejtetve azt, hogy ez a másodlagos, rejtett történet voltaképp fontosabb a szereplőknek, mint maga a cukrászda. Olyannyira, hogy egy ponton a néző felteszi magának a kérdést: nem lehetséges, hogy ez a vállalkozás voltaképp ürügy? Valami, amire minden szereplőnek szüksége van, hogy megteremtse a keretet, amelyben tisztázhatja a többiekhez való viszonyát. Miminek és lányunokájának egymáshoz vezető útja, valamint egy húsz év múltán beteljesedő, egykor egy félreértés miatt el sem kezdődött szerelem szép hátteret ad a filmnek.

Celia Imrie pazar alakítása, ahogy említettük, felemeli a filmet, gesztusai, mimikája, hanghordozása olyannyira egyénítik az általa játszott idős nőt, hogy elfelejtjük, hogy színészi alakítást látunk – Mimi egyszerűen életre kel.

Az ő ötlete vezet ahhoz is, hogy a kezdetben nem túl sikeres cukrászda beinduljon. Egy véletlen találkozás segíti hozzá, hogy kitalálja: milyen típusú édesség az, ami hiánycikk Londonban.

Az ötlet bejön, a vásárlók nemsokára özönlenek, egy gasztronómiai magazin véletlenül betérő szakírója pedig a médiasikerről is gondoskodik.

Közben – ahogy a happy endre optimalizált filmek esetében ez elvárható – rendeződik minden konfliktus, begyógyulnak a múlt sebei, az emberek közötti bonyolult lelki-érzelmi viszonyok kitisztulnak.

Tisztességes, egyszerű, nem túlgondolt munka Eliza Schroeder filmje. Aligha maradandó – egy-két év múlva már nem sokan fognak rá emlékezni. De hát nem is az örökkévalóságnak készült. Egyszerűen egy rendes vígjáték itt és most, úgy is mondhatnánk, hogy korrekt filmes iparosmunka.