Kultúra

Nem félni

Andrási Attila: Nagyon nehéz akár tárgyalni, akár beszélni azokkal a művésztársakkal, akik elvesztek az elanyagiasodásban, ha valaki totálisan belecsömörlött az anyagi világba, nehezen tudja megjeleníteni a magasztost

Andrási Attila Jászai Mari-díjas, a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével kitüntetett író–rendezővel beszélgettünk a Magyarkanizsai Udvari Kamaraszínház és személyes ars poeticájáról.

Nem félni
A Jászai Mari-díjas író–rendező vallja, hogy az embernek nem a gondjaival kell foglalkoznia, hanem a feladataival
Fotó: MH/Katona László

– Honnan jön a színház, a művészet iránti érdeklődés?

– A kommunizmusban nőttem fel, és ott a szabad szólás a művészetben való szerepléshez volt kötve. A szabad szólás lehetetlen volt, képekben kellett beszélni, ha az embernek valamilyen gondolata volt, és a művészet volt az a terület, ahol az ember relatíve szabadon tudta kifejezni magát. Egyértelmű volt a számomra, hogy művészeti pályára, méghozzá rendezésre készülök. Nagyon szeretem a filmeket. Filmrendezésre készültem először, de miután Újvidéken már felvettek a főiskolára, a belgrádi Bitef Színházi Fesztiválon láttam egy Alkésztisz-előadást, a Roberto Ciulli által alapított Theater an der Ruhr nevezetű színház vitte színre. Ez a filmtől átvitt a színház világába.

– Ha belegondolunk a mai helyzetbe, ismét egyfajta diktatúráról beszélhetünk, a liberalizmus diktatúrájáról, amelynek sokkal árnyaltabb a természete. Ez uralja a művészvilágot, a nem tudatos, feldolgozatlan sebek, indulatok mozgatásával manipulál, gyakran alig észrevehetően. Mekkora tere marad így ma az őszinte, mélyről jövő igazságkeresésnek
a művészet világában?


– A kommunizmus az ököl és a gumibot diktatúrája volt. Most lényegében egy véleménydiktatúrában élünk. Ez mindenképp lágyabb, mint az előző diktatúra, de a végén ugyanazt jelenti. A példakép az, ami meghatározza a hallott vagy látott híreknek az értelmezését.

A különböző minták rabjai meg sem tudják érteni egymást, ha nem akarják. Példaképeket nyújt nyilvánvalóan a művészet is. Kétségtelen, hogy a művészet elfoglalása hatalmi érdek. Mennyiben függ ez össze annak a civilizációnak a süllyedésével, amit eleink ezer éven keresztül védtek? Ha megnézzük, miért nem vállalnak gyereket Nyugat-Európában, miért próbálják a bevándorlással elintézni a társadalmi problémákat, akkor oda lyukadunk ki, hogy nem érünk rá gyermeket nevelni, mert az élményeket kell hajkurásznunk. Az elanyagiasodás szelleme az európai civilizációt most a szemünk láttára olyan mélyre húzza, amilyen mélyen legutóbb a Nyugat-Római Birodalom bukásakor volt.

– Lánczi András szerint a modernitás lényege, hogy mindent leszakítunk a gyökeréről, elszakítunk a kialakult természetes közegétől. Különböző darabokat hozhatunk fel arra vonatkozólag, hogyan manipulálják a társadalmat és élnek vissza a nemzeti tudattalanban rejlő feldolgozatlan sérülésekkel, sebeinkkel, átkönyvelve a baloldali diktatúrához kötődő feldolgozatlan haragot jobbra. Itthon például A diktátor című darab és hasonlók formájában, amiről legalább néhányan a színi kritikusok közül is elismerik, hogy azért itt hamis kódról van szó, és ma nem diktatúrában élünk.

– Egyetlen diktatúráról szoktak beszélni, noha az igazság az, hogy a nemzeti szocialisták és a nemzetközi szocialisták között zajlott a második világháború a keleti fronton. A nemzetközi szocialisták győztek. Elhallgatják, hogy valójában ugyanúgy szocialistákkal harcoltak, valójában ugyanúgy baloldali mozgalomról van szó.

– A szocialista mozgalomhoz kötődő társadalomlélektani terheket így a mai jobboldallal akarják megfizettetni. A szabadság címszó leple alatt valójában éppen a szabadságuktól és emberi méltóságuktól akarják megfosztani az embereket, a bennük rejlő haraggal és fájdalommal visszaélve, annak csapdájában észrevétlen szálakon rángatva, a múlt börtönében tartva őket. Mit lehet ebben a helyzetben tenni?

– Másmilyen színházat, irodalmat meg filmet kell csinálni. Azt érzékelem, hogy a mostani ifjúság, amely nem hordoz közvetlen emléket arról a rendszerről, az vagy meg nem történtnek tartja, vagy valami távoli mítosznak a ködébe vész számára, hogy mi volt a kádári Magyarországon. Nagyon könnyű így eladni, hogy ez egy vidám barakk volt. Nem volt ez egyáltalán vidám barakk. Én Jugoszláviában éltem, ami állítólag még vidámabb barakk volt. Pontosan tudtuk, hogy meddig mehetünk el, és mi az, ami után jön a reggelig tartó verés a rendőrségen.

– Byung Chul Han dél-koreai származású, Berlinben élő filozófus a Pszichopolitika – a neoliberlizmus és új hatalomtechnikák című könyvében írja a felejtés kapcsán, hogy ennek során az emléknyomok meglévő anyagai időről időre új vonatkozások szerint átrendeződnek, egyfajta újbeszél ködébe merül, átírhatóvá válik a múlt.

– Mi más színházat képviselünk az Udvari Kamaraszínházban. A fővárosban mi underground vagyunk, szó szerint is: egy altemplomban, egy szuterénben tudunk játszani. Ha körülnézünk, a Pesti Magyar Színház, a Nemzeti Színház és az Újszínház, talán még a József Attila Színház az, amelyik Pesten kilóg ebből a libertin környezetből.

– Szimbólumként is kifejező, hogy tulajdonképpen egy altemplomban lehet ma a nemzeti értékeket megjeleníteni, az emlékezést feleleveníteni. Mik ennek a nehézségei egy ilyen közegben, ami nagyon eltérő?

– Utazó színház is vagyunk. A Kárpát-medence különböző pontjain lépünk fel, a magyarlakta vidékeken mindenütt, és ma ez nem minden színész számára vonzó. A másik dolog, hogy nemcsak a nemzeti értékeket, hanem az európai civilizáció értékeit is mentjük. Az engedékenység – és itt jön vissza a diktatúrában történt tapasztalás –, a konfrontáció kerülése, ami egy két világháborút vesztett társadalomban általános lett, szintén jellemző.

– A szégyenérzet fenntartása egy tudatos ideológia része. Ne merjünk határokat húzni, megvédeni magunkat, valamit sarkosan kijelenteni, beleértve nemzeti kultúránkat is. Hogy lehet a színészeket egy más, főáramútól eltérő értékrend képviselésére megnyerni?

– Nagyon nehéz, mert pontosan azért nevelik így a színészeket, ahogy nevelik, hogy ezzel elvegyék a libertinus világnézettel ütköző történetek elmesélésének lehetőségét. Már így válogatják a színészeket. Ugyanakkor a lényeg, hogy Isten mindenhol jelen van és a gondviselés is mindenhol jelen van. Az embernek nem a gondjaival kell foglalkoznia, hanem a feladataival. Fogalmam sincs, hogy hogyan oldódik meg, de megoldódik. Amikor jegybevételből kellett hét évig működtetnünk a színházat, mert 2004–2010 között mi nem kértünk, nem kaptunk és nem fogadtunk el támogatást az akkori magyar kormánytól a 2004 december 5-ei népszavazás előtti kampányuk miatt, akkor is valahogy megoldódott.

Ami 2006-ban történt az már tényleg az utolsó csepp volt a pohárban. Többször jósolták meg, hogy ezt a hónapot már nem éli túl a színház. Egyik alkalommal azt mondtam, hogy csörögni fog a telefon, és kapunk meghívást. A telefon csörgött, kaptunk három meghívást, azt a hónapot túléltük. Az is az elanyagiasodásnak, a hitetlenségnek a jele, ha az ember állandóan a biztonságra törekszik, ha mindent előre akar látni, és nem mer belemenni kétes kimenetelű dolgokba. Nemrégen, amikor elkaptam a covidot, újra beleolvastam Kierkegaard

A halálos betegség című művébe. Felteszi a kérdést: hol kezdődik a hitetlenség? Valóban hiszünk mi, amikor úgy gondoljuk, hogy mi meghalunk a testünkkel együtt? Egy egészen más szellemiséget kell megkeresni. Ezért nagyon nehéz akár tárgyalni, akár beszélni azokkal a művésztársakkal, akik elvesztek az elanyagiasodásban. Ha valaki totálisan belecsömörlött az anyagi világba, nagyon nehezen tudja megjeleníteni a magasztosat. Van amikor tudja, mert a tehetség, az megint csak egy olyan ajándék, amit nem lehet kiszámítani. De nehéz, és mellesleg a művész is ellaposodik, amikor csak a megfoghatóról gondolkodik.

– A darabjaikban rendkívül lényeges tematikát, a nemzet történelmének valóban sorsfordító pillanatait jelenítik meg. Mi alapján választja ki a témákat, amiket színre visznek?

– Attól függ, én állandóan olvasok. Állandóan találok érdekes pontokat. A magyar állam státuszváltozásait kell vizsgálnunk. Az 1918-as év nekem döntő jelentőségű. Történelmünk döntő sorsfordulói, amelyek meghatározták a magyar állam létét a honfoglalás, az államalapítás, a mohácsi csata, Buda visszafoglalása és 1918. Ezek az igazi változások. Ezek azok a pontok, ahol valójában az egész civilizáció megrengett.

Ha megnézzük, hogy 1918 után mi történt, akkor több mint ötszáz éve együtt élő társadalmakat választottak szét igazságtalan határok mentén úgy, hogy egyik utódállam sem képes egy kontinentális összeütközés során megvédeni önmagát. Tehát valójában korlátolt szuverenitást kaptunk, ezt a korlátolt szuverenitást is egymás ellen kaptuk. Téves az a nézet, hogy jelenlegi angol vagy francia szövetségeseink abban az időben nem voltak tisztában azzal, hogy hol vannak az etnikai határok. Angliának ötszáz éve a legjobb titkosszolgálata van, ha nem a világon, akkor Európában biztos.

– Ezzel összecseng Kundera egyik novellája, amelyben a Prágai Tavasz kapcsán ír egy abszurditásról: miközben már jöttek be az orosz tankok, a történetben szereplő anyós amiatt aggódott, hogy a körtét leszedi-e a szomszéd. Közép-Európa sorsa fölött nem a közép-európaiak döntöttek, ezért megtanultunk a mikrokörnyezetünk ügyeivel foglalkozni, visszahúzódni a lokalitás keretei mögé.

– Igen. 1918 óta. Ez egyértelmű. A második világháború megmutatta. A nyugati hatalmakkal szemben bírunk szuverenitással? Ezt jól át kell gondolni. Nyilvánvalóan sokkal jobb helyzetben vagyunk, mint a Varsói Szerződésben, de csak addig, amíg nem kezdődik el a bál.

– Egy ilyen helyzetben, mit gondol, mi lehet a színházuk küldetése?

– Egy dolgunk van: az igazságot hirdetjük különböző formákban. Mi a színházi formát, ön az újságírást, mások könyveket írnak, ismét mások filmeket forgatnak. A film az egyik legfontosabb szellemi tér, és ezért az egyik legnehezebben elérhető is. Gondoljunk bele, hogy már egész Európában nincsenek hősök a filmekben. Alain Delon ma nem kapna szerepet. Most valami elkezdődött Kásler miniszter úr kezdeményezésére, de nagyon a kezdetén vagyunk.

Én 60–70 között vagyok pont félúton. Minden tőlem telhetőt megteszek, remélem még tíz évig tudok dolgozni, de a feladatok jóval nagyobbak, mint amit ezalatt a tíz év alatt én személy szerint el tudnék végezni. Gondoljuk meg, hogy mit jelent az, hogy nem félünk. Nem félünk, nem kell mindent nekünk megoldani, csak a saját feladatainkat. Majd Isten megoldja a többit.

Kapcsolódó írásaink