Sokkezes regény egy régi vázlatra

Ő csak az első pár fejezetet és a könyv vázlatát hagyta az utókorra, így egy művészekből és tudósokból álló társaság, az OULIPO (Ouvroir de Littérature Potentielle/Lehetséges Irodalom Műhelye) jegyzi a könyv második felét, amely azonban így is „vianos” – sőt, az átlagos Vian-olvasó valószínűleg észre sem venné, hogy a kötet nem egészében a francia író műve.

A csoportot, amely így Vian szerzőtársává is vált, még Raymond Queneau alapította 1960-ban, eredetileg más elnevezéssel. A franciák mellett más nemzetiségű alkotókat is befogadó műhely – írja utószavában a fordító – presztízsét mutatja, hogy olyan művészek voltak a tagjai, mint Marcel Duchamp vagy Italo Calvino. (A calvinói, a viani és a queneau-i irodalomfelfogás, jegyezzük meg, elég közel áll egymáshoz.)

Az OULIPO azt tűzte ki feladatául, hogy matematikai kutatások alapján új típusú irodalmi struktúrákat hozzon létre, és beemelje a játékosságot a folyamatba. A kollektíva korelnöke ma az 1939-ben született Marcel Bénabou ókortörténész, de a tagok közt ott van például Jacques Jouet író, Olivier Salon matematikus és író, valamint Hervé Le Tellier matematikus, író és nyelvész.

Ha mindezek után különösen csavaros vagy bonyolult történetet várnánk, csalódnánk: a Nem úszhatjuk meg átlagos krimi, ami nem átlagos benne, az legfeljebb a nyelvezete. A még a fordításon is átütő szellemesség, a finom írói megoldások, a találó jelzők és jellemzések, az egészre jellemző játékosság és a sok fura írói ötlet teszi egyénivé a könyvet, nem pedig a bűnügyi történet bonyodalmassága.

Mindez amúgy is jellemző a Vian-­könyvekre, a Tajtékos napoktól a Vernon Sullivan álnéven írt kötetekig (Köpök a sírotokra, A holtaknak már mindegy, Pusztuljon minden rusnyaság!, Ki érti a nőket?).

Vian – mint ahogy Queneau – sohasem elégszik meg magával a történettel: mindkét íróra jellemző, hogy sajátos nyelvi stílusukon és egyedi karaktereiken keresztül olyan világot teremtenek, amelynek jellegzetesen viani, queneau-i logikája, atmoszférája van, és ez az atmoszféra egyaránt hordozza a groteszk, az abszurd vagy épp valamiféle pszichológiai, lelki érzékenység nyomait.

Jelen kötet főhőse Frank Bolton, a koreai háborúból fél kézzel hazatérő veterán amerikai ezredes, aki alighogy megérkezik, máris gyilkosságsorozatba keveredik. Valaki bestiálisan megöli volt barátnőit, és csak egy dolog bizonyos: a sorozatgyilkos annak ellenére sem ő, hogy mindenki rá gyanakszik. De akkor kicsoda? Az alig százötven oldalas kötetben lassan bontakozik ki a cselekmény, és mire mindenkiről kiderül, hogy valójában kicsoda, már belekeveredett az olvasó ebbe a sajátos viani világba, amely sokkal nehezebben ereszt el, mint a benne megjelenő bűnügyi rejtély.

A technikásabb olvasó a könyv felénél kitalálja, ki a gyilkos. Mégsem bírja letenni a könyvet – hiszen Viant, még a nem létező amerikai író, Vernon Sullivan maszkjába bújt Viant sem azért olvassa az ember, amiért az átlagos krimiket. Voltaképp nem lényeges, ki a gyilkos. Maga az abszurd, össze-vissza indázó szöveg, a zseniális félmondatok, odabökések, párbeszédek jelentik az olvasói élményt, nem a bűnügy megoldása.

A társszerző kollektíva és a fordító nagy érdeme, hogy egyikük sem „látszik ki” Vian mögül – sikerült hát a varázslat, megszületett az ötödik „Sullivan”-kötet az író halála után több mint ötven évvel.

Boris Vian: Nem úszhatjuk meg

Fotó: MH